Alapfarhát asztala

Nem tudom, értesültünk-e róla, de, ha eddig nem, akkor ezek olvastán tessenek nekilátni csűrdöngölni, hogy a hivatalos listán, amelyen a rögzített áru csirkealkatrészeket sorolják, a szárnyvég is rajta van. Most már tényleg nem eshet semmi bajunk, ha a Párt velünk, ki ellenünk. Ezt, hogy a szárny vége is nap mint nap az asztalunkra kerülhet őkegyelmessége jóvoltából, azokról a plakátokról lehet megtudni, amelyeket a boltok kötelesek kifüggesztvén a vásárlók képibe tolni, hogy rögzüljön a tudatalattiban, mindezt a temérdek jóságot kinek köszönheti a farhátzabáló porbafingó. És hát, a Fidesznek, következésképp az örökös elnökúrnak.

Hogy lógatni kell a tacepaót a jótéteményről, az állítólag Rogán Antal minisztériumának ötlete és utasítása, így mindezek után, bár nem tudom, miniszterúrnak élnek-e a kedves szülei, de érdeklődnék náluk, hogy szégyellik-e már a kicsi kis fiukat. Vagy, ha erre nevelték, akkor semmisnek lehet venni a kíváncsiságomat, és ennyit a gyalázat személyi vonzatairól, hogy jöjjön most az eszme és idea. A Fidesz, mint egyház folyamatosan nagy gondot fordít arra, hogy a hívek fejébe verje saját elcseszett ideológiája mellett azt is, mi mindent köszönhet neki a talpasjobbágy. Azt sem tartanám elképzelhetetlennek, hogy Orbán képét látván a nyugdíjas pavlovi kutyaként kezdene nyáladzani.

Most pedig még inkább, amikor a félisten arcát látva a farhát és szárnyvég andalító ízei idéződnek föl benne, mert a játék erre fut ki, feltételes reflexekre a zemberekben, hogy a szavazófülkében csak a gombot kelljen megnyomi rajtuk, és a varázslat legott, működik. Egyébként a NER indulása óta folyik ez a dresszírozás, a Fidesz mindent kifüggesztet, kiplakátoltat, szájba rág, hülye szimbólumokat alkot, amelyektől az embernek elmegy a maradék életkedve is, de a nyájnak megfelel. Annak idején csodálkoztunk, és néhány tisztán látó honfitársban tojásdobáló gerjedelmeket okozott a NENYI (nemzeti együttműködés nyilatkozata), vagy az alaptörvény asztala például.

Az ilyenektől az emberben okádhatnék támad. A fejlődés ívét azonban jól mutatja, hogy a pátoszos emelkedettségtől mára a zsigerekig jutottak, az űrben lebegő nemzettől a gyomorig. Összefoglalván: nekem a képemről sülne le a bőr, ha tizenkét év – ami közül tíz, mint tudjuk, a legsikeresebb volt – a farhát, és, mint látjuk, a csirke szárnyvég árával kellene kampányolnom. De a jelek szerint ezeknek borítás nincsen az arcszerkezetükön, így nincs ami lángra kapjon. Mindez azonban évtizede tudott, és évtizede nézzük csupán tátott szájjal, ahogyan az életünk egy abszurd drámává változott, amelyben a szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet.

Éljen Ionesco és Genet, valamint éljen és virágozzék a megbonthatatlan magyar-orosz barátság is. De letértünk a megszabott ösvényről, ahol az következnék, hogy föltesszük a kérdést, miszerint Rogán – akiről nem tudjuk, kellően szégyellik-e a szülei – egyre inkább belekeveredve a Schadl-Völner ügybe, miként van olyan helyzetben, hogy a boltokat ilyen plakátok kifüggesztésére utasítsa. Sőt, tovább haladva az ösvényen eljutunk Varga Judithoz, akiről szintén nem tudjuk, momentán miért Brüsszelből posztolgat hasábkrumplis képeket, és nem a kis motyóját csomagolja a munkahelyén lehajtott fejű távoztában. És itt érünk el a gyökerekhez.

Hogy ugyanis ez a dolgok két, de mégis szorosan összetartozó vége, a gátlástalanság mindkét irányban. A népek totális hülyítése a lopás status quójának fenntartása érdekében, hogy míg a talpasokat a rögzített áru farháttal kábítják, azt tegyenek a színfalak mögött, amit csak akarnak. Hogy míg a nyáj a NENYI-re és csirkealkatrészekre nyáladzik, megfelelő irányban mozogjanak a milliárdok. Voltaképp a képlet ennyire egyszerű, és nem is lenne rajta mit ragozni, ha nem tolnák minden nap az ember képibe. De tolják, cseszmeg. És senki sincs a nyolcvanezres feribátyámék közül, aki egyszer is kimondaná, öreg és szegény vagyok, de nem hülye.

Fordítva van: hülye vagyok, és örülök a farhátnak. A szárnyvégnek meg pláne. Kies hazánk így suhan a végtelen űrben a nihil felé gyorsulva egyre, együtt mozogva az univerzum tágulásával mintegy. Világosítsd fel gyermeked, a haramiák emberek – sikította hajdan J. A. polgártárs, s utána, mintegy az ő nyomán volna illő és nagyon kívánatos ezt a munkát feribátyámékon is elvégezni valakinek, mert, ha ez elmarad, zsíros farhátat zabálva döglünk meg, ha ez nem történt meg már, és csak élünk a NER-ben, mint annak zombijai. A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy utat találjunk kifelé az iszapból, és már az én izmaim is lazulnak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum