A menekülő utcai harcos

A járványhelyzetre hivatkozva lemondták Orbán boszniai útját, vagy ugyanerre hivatkozva mondta le ő maga. Vagy a titkársága, vagy mi/ki intézi az ilyen ügyeket. Ha a bosnyákok tették meg a lépést, akkor azzal kinyilvánították, hogy persona non grata náluk. Ha a második variáció az igaz, akkor pár nap alatt itt a többedik bizonyíték, hogy egyetlenünk beszari alak, aki nem csak MZP-vel nem mer vitázni, hanem egyáltalán fél mindentől, ahol a legkisebb kellemetlenség is érhetné. Ilyen habitussal – ám nem csak ezért – viszont miniszterelnöknek alkalmatlan. Egyik sem rosszabb a másiknál, illetve mindkettő okot ad arra, hogy Orbánt – és szintén nem csak ezért – megvetésünkkel illessük.

Mert emlékszünk még a labdarúgó Európa Bajnokságra. És arra is, amikor a pedofiltörvény miatt szivárványszínű stadion, és abban szivárványszívű németek várták volna, őszentsége egy vacsorára hivatkozva mondta le a meccsnézést, ami azonban neki olyan lehetett, mintha a szívét tépték volna ki. A páni félelem legyőzte a futballt, ami a maga módján Orbán életének értelme és középpontja, futballmeccsre nem elmenni olyan neki, mintha a saját identitását tagadná meg, de a félelem miatt lám, erre is képes volt. Bosznia azonban nem stadion, és Bosznia nem hazai pálya, ott ki is fütyülhetik vagy más módon tüntethetnek ellene, mint arra is számos példa akadt, legutóbb épp Csehországban.

Kevés olyan hely van a világban, ahol Orbánt szeretik. De ne legyünk ilyen ábrándosan romantikusak, kevés olyan hely akad, ahol érdekből fogadják esetleg és kizárólag, akárha Putyin. Mostantól Bosznia is ezek közé tartozik, mert a bosnyákok egészen világosan elmondták, mi is a bajuk a magyarok miniszterelnökével. „Orbán – Dodik révén – az európai muszlimok Kristályéjszakáját készíti elő” – így vélekedett Semsudin Mehmedovic, a bosznia-hercegovinai törvényhozás bosnyák képviselője. Ez azért elég fajsúlyos kijelentés, várjuk, hogy Szijjártó bekéresse a nagykövetet fejleordítási szándékkal. Ez azonban az ügynek csak a röhejes oldala, mert van szomorúbb is, mivel igaz.

Mi megszoktuk, hogy Orbán mindenféle hazai felületen – ez alkalommal egy kormányinfón – beszél kreténségeket, amivel az a baj, hogy bár a talpasainak szól, de mások is hallják. A bosnyákok is hallották, amikor azt delirálta, hogy: „Mindent megteszek annak érdekében, hogy meggyőzzem Európa nagy vezetőit arról, hogy ugyan a Balkán lehet, hogy tőlük messzebb van, mint Magyarországtól, de az ő biztonságuk szempontjából is kulcskérdés, hogy hogyan oldjuk meg egy olyan államnak a biztonságát, amelyben kétmillió muszlim él.” – És ettől a jámbor, bosnyák muszlimok bepipultak nagyon is érthető módon. Pedig csak a hazai vizek migráncsos szólamát akarta erősíteni, ez azonban a jelek szerint így nem megy.

Semsudin Mehmedovic a mi utcai harcosunkat egy jól irányzott gyomrossal küldte padlóra, amikor ezt mondta róla: „Nem bevándorlók vagyunk, hanem – Orbántól, Dodiktól és a hozzájuk hasonlóktól eltérően – őshonos európai nép. Ők ugyanis nem illeszkedtek be a civilizációs értékekbe, hanem a gonosz oldalán állnak”. Hogy tisztán lássunk, a Mehmedovic által emlegetett Dodik Orbán cimborája, a bosznia-hercegovinai elnökség tagja, akivel együtt kavarják a szart a Balkánon, a jelek szerint oly teljes sikerrel, hogy Boszniába belépni számára már nem komilfó, és úgy látják a helyiek, jobb, ha távol marad a köreiktől. A járványra hivatkozva természetesen. Ez is egy pályaív, csak lassan nincs hová menni.

Maradni kell Magyarországon, ahol viszont teljes a szüret, Orbán Viktor azt csinál következmények nélkül, amit csak akar, illetve, amit nem szégyell. És elég kevés dolgot szokott szégyellni, ahogyan látjuk és ismerjük őt. Egy elmaradt utazás még a választások előtt amúgy nem oszt és nem szoroz, mint ahogyan az is jelzésértékű csupán, kihez utazik (Putyin) és kit fogad (a brazil Bolsonaro), aki Orbánhoz hasonlóan lóg ki a kultúrnépek táborából. Vele majd az erkélyen nézelődnek. Bajunk ezzel az egésszel annyi csupán, hogy a kedves vezető az országot és benne az ő népét járatja le egészen, de annyira, hogy jó lesz majd azt megúszni, hogy láttunkkor ki ne köpjenek. És ezt nem kellene hagyni, mint ahogyan nagyon sok minden mást sem.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum