Ki a főnök?

Mint arra tegnapról emlékezhetünk – mikor is láttuk Orbánt, a malacgyőzőt –, épp, amikor a röfit állítása szerint egy ipponnal földre vitte, pont akkor hívta ki őt Márki-Zay vitatkozni. Igaz, nem úgy, ahogyan Orbán szívének kedves volna, akárha a kocsmában, hogy gyere ki, oszt lerendezzük, hanem csak úgy üzent, hogy beszélgetne vele kamerák előtt. Nyilvánosan és élőben. Az ilyesmi a kedves vezetőnek maga a veszedelem. Ahogyan másoknak rémálmaikban mondjuk egy matematika érettségi jelenik meg visszatérően és rend szerint, a mi hősünk arra riad éjjelente csatakosan, hogy Gyurcsány mossa föl vele a padlót, és éppen csavarja ki a szennyes levet belőle.

Márki-Zay naiv egy alak. Azzal a sóhajjal hívta ki a nemzetvezetőt, azzal az ábránddal, miszerint leendő ellenfele ha másnak nem is, legalább a saját párttársainak és választóinak tartozik ezzel a vitával. Nem tudható, Márki-Zay látta-e már közelről Orbánt, érezte-e a leheletét, vagy belenézett-e savós és véreres szemeibe, de ez kevéssé feltételezhető. Ha mindeme borzalmakat elszenvedte volna, akkor látta, érezte, tudta volna, Orbán nem az az ember, aki úgy érzi, tartozna valakinek önmagán kívül. Illetve mai napság az tűnik ki belőle, a külvilágot nem ismeri vagy nem tartja semmire, a nap őbenne kel és nyugszik, mert vannak a történelemben ilyen alakok.

Mi is megkaptuk, és most Márki-Zay is, aki megismeri ezzel a kihívással a magyarok részeges és bamba istenét. Igazából nem is volt reményelhető, hogy erre a felszólításra valamiféle válasz születik, mert a dolgok intézésnek ez is a fideszes rendje, aztán mégis megszólalt ha nem is a tetemre hívott maga, hanem Hollik István kommunikációs igazgató a kényes ügyben. Minden külön kötözködés helyett, milyen egy párt az már, ahol egy Hollik igazgató, pláne kommunikációs, és hát ilyen, mint a Fidesz. És ez jelző nélküli minősítés volt, amikor a név magában hordozza a minőséget, garancia mintegy önmagára, amikor a névben testesül meg a tartalom: legalja.

Hollik igazgató nem hazudtolta meg a névmágiát, kiömlött belőle a mocsok, ami így fideszileg fölhalmozódott, és azt a választ adta Márki-Zaynak a kihívásra, a miniszterelnök-jelölt olvasatában a párttársaknak és választóknak, miszerint „Mindenki tudja, hogy a baloldalon Gyurcsány Ferenc a főnök. Beosztottal pedig nincs értelme vitatkozni”. Ez mélységesen delikát, több szempontból is. Ha nagyon bele akarnék merülni, akkor azt olvashatnám ki belőle, egy beosztott nem is ember (akkor mi lehet Feri bátyám a kocsmában), továbbá, a kedves vezető meghúzta a szintet, ami alatt mással szóba nem áll.

Ám mindenki tudja, Orbán Viktor nemes egyszerűséggel be van fosva. Egy utolsó, gyáva tróger, aki a függöny helyett most azzal takarózik, beosztottal szóba nem áll, mert az nem méltó arra. Tudjuk, hogy ez álca és hamis indok, de még ehhez is sikerült olyat kitalálni, amiből csak az fakadhat a józan ész számára, hogy ez az Orbán egy szaralak. Semmivel sem több, de talán valamivel kevesebb. Innentől a játszma viszont több kimenetelű. Ebben a Hollik-állításban ugyanis az van elrejtve le sem tagadhatóan, hogy akkor viszont Gyurcsánnyal most és ezúttal kiállna. Ki kellene tehát hívni. Én ezt tenném, várva az újabb kifogást, de ezek után arcvesztés nélkül már nem lehet.

Tudjuk persze, ha megtörténne a gyurcsányi felkérés, az lenne ám csak a magas labda a Fidesznek, hogy naugye, mégis csak Gyurcsány a főnök, mi megmondtuk. Erre viszont azt a választ kaphatná a maffia: ki nem szarja le, aranyom, akkor most gyere vitatkozni, kibúvó immár nincs. Aztán meg mégis lenne, ez egészen bizonyos. Innentől fogva ez az egész csak fikció, a mesék birodalma, ahol minden kihívás vagy józan szó úgy pereg le Orbánról és a Fideszről, úgy csúszik alá, mint a takony az üveghegyen. És, ha már a fikciónál tartunk, a gyurcsányi kihívásra az lehetne a válasz, az ő főnöke meg a Soros, aztán a Sorosé maga az ördög, így eljutnánk Orbán isten mivoltához a végén.

Illetve a hívek szemében máris ott vagyunk, minden és mindenki más pedig bekaphatja. Szerintük. Viszont nem tudható, miért is várt volna mást az ember, amikor immár tíz éve látjuk, amíg Kádár, még a rendszere bukása előtt azt hajtogatta, hogy aki nincs ellene, az vele van, Orbánnál ez úgy módosult, aki nincs vele, az nincs is. Márki-Zay sincs, és te sem, én nyájas olvasóm, nincs az az uszkve nyolcmillió, aki nem rá szavazott. Mi vagyunk a birnami erdő, akinek/aminek lassan meg kellene indulni. Abból a viszonyból, ami Hollik kijelentéséből fakad, hogy és ugyanis csak a főnökkel állnak szóba, az következik, tehát azt kellene megmutatni: ki is itt a főnök.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “Ki a főnök?
  1. Yeti szerint:

    No és ki lenne az itteni Brian?
    “EZ ITT… AZ Ő TÖKE!!! Ez itt az ő töke! Mi majd visszük helyetted, Mester!”
    Ez esetben csirke farhát. “Mester? – Elment.”
    Mert a tömeg akármilyen csököttagyú, vezér nélkül csak toporgó birkanyáj.

  2. Jane Doe szerint:

    Ne gondold, hogy MZP egy naiv alak. Tudta jól, hogy ezzel a kihívással a csutkány egyetlen érzékeny szervét találja el és döfi át: a hiúságát. Felemlegetve mintegy annak az embernek, aki veszíteni nem tud: Gyurcsány élő egyenes adásban mosta fel vele a padlót.
    És immáron bizton tudjuk, amit eddig is: Magyarország közjogi méltóságai: egy bajszos szar és egy gyáva szar…házi.

Hozzászólás a(z) Yeti bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum