Ippon a malacnak

Azon a hétvégén, amely előtt hatósági árassá tettük a csirkefarhátat az alattvalók számára, megkoronázva mintegy tizenkét éves kormányzásunkat, disznóölésről posztolgatni nem komilfó. Például Gyurcsány ráérzett erre, ő azon kesergett, a farhát önmagában milyen semmi étel, legalább annyira semmi, mint „ezek”, utalt Ferenc politikai ellenfeleire. Az üzenet szép volt, a kivitelezésbe hiba csúszott, mert és ugyanis Orbán nemezise csillivilli konyhában, élire vasalt ingben borongott a farhát (és egyben Orbán) mihasznasága fölött, és akkora fazoka volt, amit, ha telefőz, egy falut jóllakathat belőle.

Értjük mi az üzenetet, és még ez is jobb mint az éhségmenetelés, mert ennek azért van kontextusa, és közelebb áll a valósághoz. Hogy Orbán meg disznót vág, az is. Viszont miként Gyurcsánynak nem áll jól az éhezés, hasonképp Orbánnak meg a zabálás, illetve visszatetsző az üzenet, amit közvetít. Főleg, amikor azt írja a képre, amelyen egy halott malac lábai merednek az ég felé, hogy „ippon”. Hősünk a jól ismert zöld munkamellény, kockás ing kombóban áll a legyőzött állat teteme fölött, és bambán vigyorog, mint a nép egyszerű gyermeke.

A szó, amely megédesíti a bukolikus képet „ippon”, előtte való küzdelemre, és totális győzelemre utal. Mielőtt ennek vesézésébe belefognánk, azon merengünk el, ha hősünk a kisonokával csapd le csacsit játszik (netán), mi a rosseb történik, ha a kis trónörökös esetleg nyer. Kap-é búcsúpuszit, vagy visszavágót kér a nagypapi mindaddig egészen, míg győztesen nem kerül ki a kártyacsatából, és lenéz a is szarosra, miszerint: na, ki a király? Orbánnak ugyanis – többek között – olyan agyi defektje is van, hogy veszíteni nem tud. Ez látszik kormányzásán és titkos vágyain is.

Így néz ki kies hazánk is, égnek meredő lábakkal fekszik kiterítve. De nem ezen kesergünk most, hanem azon, hogy hazának lakosai – illetve egy halmazuk – miként viszonyulnak ahhoz a parasztromantikához, amit bálványuk eléjük tár. Szarrá lájkolják, úgy viszonyulnak, s ha az baj, hogy a kedves vezető ily faék egyszerűen érzi elemében magát, ott van ő honn, ott az ő világa, mit is lehetne kezdeni azzal az el nem hanyagolható tömeggel, amely a homokos, füves, vizes síkra bő gatyában őt vakon követi. Akárha hűséges pincsikutya.

Semmit se lehet kezdeni vele, mert miként idoljuk, királyuk és egyben istenük öregedvén egyre-, és leginkább a nép egyszerű gyermeke álcát ölti magára, tábora pediglen arc nélkül oldódik fel őbenne. Egy test és egy lélek ők. Legalábbis az egyatábor szerint azzal a defekttel, hogy ugyanis Orbán csak játszódik velük a homokozójában, s aki távolságot tőle tartani nem tud – függetlenül a megvetéstől –, a színjátékot észre nem veszi. Ez a populisták sikerének örök titka, Orbán pedig ismeri a receptet, és nem fél használni. Holott mindez egészen átlátszó.

Mert ez az ippon is. Ez a cselgáncsos szakszó, amely győzelmet érő dobást jelent, és mi, akik tudunk erről, röhögve képzeljük el, ahogyan Orbán küzd a malaccal életre-halálra, majd pediglen földhöz nyekkenti őt – hogy lábai aztán az ég felé merednek –, aztán áll fölötte teljes győzelemmel (zöld munkamellény, kockás ing). Mária néni viszont az otthonkájában ilyet nem tud és nem ismer, csak látja ám és érzi, hogy akinek a farhát árának megszabását köszönheti, külföldiül jelent be valami diadalt. És Mária néni nem Gyurcsányhoz fordult farhát receptért, hanem hálaimát zeng a kockás ingesnek.

Miként azt sem tudja a nép egyszerű gyermeke, hogy imádottját Márki-Zay vitára hívta, igazi öldöklő küzdelemre, de vele nem mer kiállni az utcai harcos, inkább pálinkázik egy szerencsétlen malac teteme fölött diadalt sugározva. Sok kép van, amelyek jellemzőek a NER-re és Orbánra, ez azonban pitiáner suttyóságában mindent elmond, mint ahogyan az is – mint már bátorkodtam utalni rá –, hogy ettől az egésztől széles tömegek állva pisálnak gyönyörűségükben. Ilyen állapotban van hazánk, és most azon tűnődünk, volt-e valaha egyáltalán másmilyenben.

Arra kell jutnunk, nem igazán. Viszont hogy tud-e, illetve akar-e kikeveredni a ganyéból, az sem egészen bizonyos. Orbán és az ő népe teljesen egymásra vannak találva mint germanikus létállapot, és húzzák le az egész országot maguk mellé, az iszapba. Innen minden világos, buzik, migráncsok, gyűlölet, aminek az esszenciája a jó ebédhez szól a nóta, ha van ilyen műsorszám még a rádióban. Ha nincs, vissza kell hozni sürgősen a déli harangszó után. Azt szeretik a piszkos, gatyás, bamba társak és a csorda. Fohászkodva: nézz reánk, Ady Endre.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “Ippon a malacnak
  1. Jane Doe szerint:

    Méghogy ippon! A sport az egyenlő esélyekről és a küzdelemről szól.
    Hát a másik disznónak mennyi esélye volt?!

  2. Yeti szerint:

    A széles tömegek majd maguk alá is szarnak nagy gyönyörűségükben.
    Ippon jelen esetben ippen csak annyit tesz, a nemzet hentese(és persze mészárosa) farhátra vágta a másik csüngőhasút.

  3. hj szerint:

    Jancsi bácsi és Juliska néni valószínűleg ugyanannyira nem tudja, hogy mi az az ippon, ahogy azt sem, ki Soros György – és hogy ez az ország mennyi mindent köszönhet neki –, vagy ahogy olyan szavakat használ, hogy „migráncs” meg „Gyurcsányi”, mert ezeket a szavakat is csak a tévéből hallotta (félre). És bár átkozhatjuk őket mint tájékozatlan, de az országunk sorsának alakulását meghatározó szavazókat (én is rohadtul dühös vagyok miattuk), az igazi bűnösök messze nem ők, hanem a náluk sokkal tanultabb és műveltebb talpnyalók, akik érdekből játsszák a műparasztot. Meg a műmagyart, a műkeresztényt – és hadd ne folytassam…

  4. netuddki szerint:

    Akkor most a disznó is ipponizálva van,nem csak a hívek?

  5. Czirbus Csaba szerint:

    …két módon legyőzhető ,valaki védekezásre kényszerítené (sarokba szorítaná ) vagy nevetségessé tenné ( rőhőgjőn a száz valahány bátor ) még egyik sem sikerült regnálása óta !

Hozzászólás a(z) Czirbus Csaba bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!

Archívum