Ippon a malacnak

Azon a hétvégén, amely előtt hatósági árassá tettük a csirkefarhátat az alattvalók számára, megkoronázva mintegy tizenkét éves kormányzásunkat, disznóölésről posztolgatni nem komilfó. Például Gyurcsány ráérzett erre, ő azon kesergett, a farhát önmagában milyen semmi étel, legalább annyira semmi, mint „ezek”, utalt Ferenc politikai ellenfeleire. Az üzenet szép volt, a kivitelezésbe hiba csúszott, mert és ugyanis Orbán nemezise csillivilli konyhában, élire vasalt ingben borongott a farhát (és egyben Orbán) mihasznasága fölött, és akkora fazoka volt, amit, ha telefőz, egy falut jóllakathat belőle.

Értjük mi az üzenetet, és még ez is jobb mint az éhségmenetelés, mert ennek azért van kontextusa, és közelebb áll a valósághoz. Hogy Orbán meg disznót vág, az is. Viszont miként Gyurcsánynak nem áll jól az éhezés, hasonképp Orbánnak meg a zabálás, illetve visszatetsző az üzenet, amit közvetít. Főleg, amikor azt írja a képre, amelyen egy halott malac lábai merednek az ég felé, hogy „ippon”. Hősünk a jól ismert zöld munkamellény, kockás ing kombóban áll a legyőzött állat teteme fölött, és bambán vigyorog, mint a nép egyszerű gyermeke.

A szó, amely megédesíti a bukolikus képet „ippon”, előtte való küzdelemre, és totális győzelemre utal. Mielőtt ennek vesézésébe belefognánk, azon merengünk el, ha hősünk a kisonokával csapd le csacsit játszik (netán), mi a rosseb történik, ha a kis trónörökös esetleg nyer. Kap-é búcsúpuszit, vagy visszavágót kér a nagypapi mindaddig egészen, míg győztesen nem kerül ki a kártyacsatából, és lenéz a is szarosra, miszerint: na, ki a király? Orbánnak ugyanis – többek között – olyan agyi defektje is van, hogy veszíteni nem tud. Ez látszik kormányzásán és titkos vágyain is.

Így néz ki kies hazánk is, égnek meredő lábakkal fekszik kiterítve. De nem ezen kesergünk most, hanem azon, hogy hazának lakosai – illetve egy halmazuk – miként viszonyulnak ahhoz a parasztromantikához, amit bálványuk eléjük tár. Szarrá lájkolják, úgy viszonyulnak, s ha az baj, hogy a kedves vezető ily faék egyszerűen érzi elemében magát, ott van ő honn, ott az ő világa, mit is lehetne kezdeni azzal az el nem hanyagolható tömeggel, amely a homokos, füves, vizes síkra bő gatyában őt vakon követi. Akárha hűséges pincsikutya.

Semmit se lehet kezdeni vele, mert miként idoljuk, királyuk és egyben istenük öregedvén egyre-, és leginkább a nép egyszerű gyermeke álcát ölti magára, tábora pediglen arc nélkül oldódik fel őbenne. Egy test és egy lélek ők. Legalábbis az egyatábor szerint azzal a defekttel, hogy ugyanis Orbán csak játszódik velük a homokozójában, s aki távolságot tőle tartani nem tud – függetlenül a megvetéstől –, a színjátékot észre nem veszi. Ez a populisták sikerének örök titka, Orbán pedig ismeri a receptet, és nem fél használni. Holott mindez egészen átlátszó.

Mert ez az ippon is. Ez a cselgáncsos szakszó, amely győzelmet érő dobást jelent, és mi, akik tudunk erről, röhögve képzeljük el, ahogyan Orbán küzd a malaccal életre-halálra, majd pediglen földhöz nyekkenti őt – hogy lábai aztán az ég felé merednek –, aztán áll fölötte teljes győzelemmel (zöld munkamellény, kockás ing). Mária néni viszont az otthonkájában ilyet nem tud és nem ismer, csak látja ám és érzi, hogy akinek a farhát árának megszabását köszönheti, külföldiül jelent be valami diadalt. És Mária néni nem Gyurcsányhoz fordult farhát receptért, hanem hálaimát zeng a kockás ingesnek.

Miként azt sem tudja a nép egyszerű gyermeke, hogy imádottját Márki-Zay vitára hívta, igazi öldöklő küzdelemre, de vele nem mer kiállni az utcai harcos, inkább pálinkázik egy szerencsétlen malac teteme fölött diadalt sugározva. Sok kép van, amelyek jellemzőek a NER-re és Orbánra, ez azonban pitiáner suttyóságában mindent elmond, mint ahogyan az is – mint már bátorkodtam utalni rá –, hogy ettől az egésztől széles tömegek állva pisálnak gyönyörűségükben. Ilyen állapotban van hazánk, és most azon tűnődünk, volt-e valaha egyáltalán másmilyenben.

Arra kell jutnunk, nem igazán. Viszont hogy tud-e, illetve akar-e kikeveredni a ganyéból, az sem egészen bizonyos. Orbán és az ő népe teljesen egymásra vannak találva mint germanikus létállapot, és húzzák le az egész országot maguk mellé, az iszapba. Innen minden világos, buzik, migráncsok, gyűlölet, aminek az esszenciája a jó ebédhez szól a nóta, ha van ilyen műsorszám még a rádióban. Ha nincs, vissza kell hozni sürgősen a déli harangszó után. Azt szeretik a piszkos, gatyás, bamba társak és a csorda. Fohászkodva: nézz reánk, Ady Endre.