Farhátkormány

Elvtársak, elvtársak, de hol marad a csirkefarhát, a farhát kimaradt, nyüszíthetett föl valaki a propaganda-minisztériumban csütörtökön reggel, amikor állították össze a sorvezetőt Gulyás miniszternek a kormányinfóra. Ez az az aktus és alkalom, mint tudvalévő, amelyen Gulyás miniszter előadja azon ötletek halmazát, amelyeket szavazatmaximalizálási szempontból a legjobbnak tartanak, aztán később majd rendeletbe foglalnak. Ezt nevezik kormányzásnak, voltaképp az orrunk előtt kormányoznak a fiúk, toldozgatják a rendszerüket, hogy szét ne essen egészen, de már meglehetősen inog.

Szerdán Orbán nagy hangon bejelentette, úgy szándékszik letörni a vágtató inflációt az élelmiszerek frontján (vö: harc és ötéves terv), hogy hat élelmi cikk árát hatóságilag megszabja. De, hogy mért ez a hat (olaj, tej, csirkemell, disznócomb, cukor és finomliszt), és mért a tavaly októberi a vágyott és mérvadó ár, azt senki nem tudja. Valószínűleg még Orbán maga sem. Ez olyan közgazdasági nonszensz, ami tankönyvbe illene elrettentő példának, és innentől fogva egészen az abszurditásig facsarhatjuk a gőzös, szavazatszerzési ideát. Azaz, Orbán orrára koppinthatunk, mért nem egy 1985-ös árszintet lőtt be, vagy mért nem jelentette ki, hogy a kenyér mostantól háromhatvan.

Ilyen alapon azt is megtehette volna, sőt, mondhatná azt is, a krumplileves legyen krumplileves, és kacsinthatott volna Kádár apánk módján. De ne legyünk telhetetlenek. A hat élelmi cikk, amelyeknek hatósági ára lesz, semmit nem jelent. A nagymamáknak jobb lett volna a rétesliszt árát megszabni, mert a finomból sütni nem tudnak a kisonokának, és máris fejre áll a kifestőkönyvbe illő családi idill. De, hogy csirkemell és disznócomb, ez is delikát. És most visszatérünk a csütörtök reggelre, amikor Gulyás miniszter megkapta a kis eszmei motyóját a kormányinfóra, és valaki még átfutotta a papírokat, úgy látszik, akadt egy ember, akinek vannak emlékei a való világról.

Ekkor történhetett, amit indításként leföstöttem, hogy kerüljön bele a farhát is a listába, mert és ugyanis a való világból úgy rémlett a szakértőnek, hogy a nyugdíjasok nem tömik két pofára a csirkemellet, és beugrott a csinovnyiknak, hogy ez a réteg leginkább farháttal tartja életben magát. Kerüljön a listára, döntöttek, az is pár százezer szavazat, de jobbat mondok, még több szavazatot lehetne szerezni a csirkeláb hatósági árával, mert mostanában már nem a farhát, hanem ez a nyugdíjasok eledele. És még számtalan ötletem volna, amivel a népszerűséget hajhászni lehetne, azonban ez az egész annyira tragikusan röhejes, és annyira jellemző, hogy megér egy másik szemszöget is.

Varga Juditét például, aki másfél milliót érő órában mutogatott a hentesnél a húsokra, hogy nekik köszönhetően mostantól milyen olcsók is azok, és ezen a ponton eszünkbe ötlik Arthur Schopenhauer eszelős tekintete, akiben azonban volt annyi józanság és jó érzés, hogy belássa, ürücombot zabálva nincs erkölcsi alapja a nincstelenségről prédikálni. De ő nem is volt fideszes. Ez a hatósági ár, amennyire közgazdasági nonszensz, legalább annyira vérlázító, de nem is ez az érdekes benne igazán, hanem az: rámutat arra, hogyan vezénylik és vezényelték tizenkét évig ezek az országot hasra csapva. Ez voltaképp a gránitszilárdságú alaptörvény foltozása, ez a farhátkormányzás.

A farhátkormányzás eredményeképpen pedig – és a kimeneteleket látva – illőn kérdezzük, akkor merre is megy ez a kurvaország, mennyire előre és hova hátra. Amit most látunk belőle, az a szocializmus végnapjai, amikor a gazdasági folyamatok kicsúsztak az elvtársak kezéből, az ország pedig vágtatott a csőd felé. Aztán jött Orbán, hogy hazazavarja az oroszokat, majd pediglen érkezett Antall, hogy szétverje a maradék működő gazdaságot. Még ebből is ki lehetett volna keveredni, egy ideig úgy tűnt, sikerül is, de újra jött Orbán, hogy behívja az oroszokat. És ma eurómilliárdokkal kitömve ott tart, hogy hatósági árassá teszi a csirkefarhátat. Mit ne mondjunk, nagy ívű fejlődéstörténet.