Ne várd a májust

Csípős, de csendes hétvégénk volt, Neria keleti-déli tájékain havazott. Mért ne havazott volna, hiszen tél van. Szolnoknál feltűnt a népeket napok óta lázban tartó fekete párduc, aki szinte szellemként közlekedik ide, s oda, vizsgálják a lába nyomát, hogy igazi-e. De senkinek az eszébe sem jutott, hogy Bagira ő, aki keresi a Maugliját, hogy a mese az életünkbe költözött, mert mi ilyen megátalkodottak vagyunk. Hogy csak a pénz, csak az Orbán. Kiölték belőlünk a gyereket és a csodát. Nyugaton nem volt hó, az itteniek melankolikusan néztek ki a szürkén laffogó felhőkre, és azon tűnődtek a nagy spleenben, hogy most már soha nem történik semmi ebben a földi életben.

Ugyanis nagyjaink is vackukba húzódtak. Varga J. nem okádott az Unióra, Orbán V. nem állt elő egy dedós mondókával, Rétvári B. sem magyarázta a nyugdíjasoknak, hogy ez világ a lehető legjobb minden elképzelhető közül, és még Semjén Zs. sem nyújtott be éjszaka egy nyomorultul aljas törvényjavaslatot sem. Állni látszott az idő, bár a szekér haladt. Mondom, lapossá terült az élet, és csak nyomokban lehetett fölfedezni benne, hogy itt valami egyáltalán van, illetve lesz, pedig mennyirehogy. Megszólalt először a hírekben az Európai Külkapcsolatok Tanácsa, akinek/minek eleddig a hírét sem hallotta az ember, aki azt hitte, hogy mindent ismer, de ilyen organizmus nincsen a földön.

Az Európai Külkapcsolatok Tanácsának nagyon hivatalos neve van, a csípős, havas és spleenes hétvégén azonban akárha Nostradamus, elkezdett a jövőbe látni erősen, és elibénk tárta, amit az üveggömbjéből kiolvasott. Közben megigazította a színes kendőjét, és meredten lesett ránk a fekete macskája. Ők ketten azt tudatták velünk a félhomályban, hogy Orbán tavasszal elveszíti a választást, ámde hatalmon marad. Mindebből az értő elemzők kristálytiszta logikával azt vonták le, hogy a vereség után ez a mi jótevőnk görcsösen fog ragaszkodni a trónusához, ebből fakadólag pedig vigyázó szemüket Kazahsztánra vetették, mint türk forgatókönyv.

Nem kell ehhez túlképzett elemzőnek lenni, a sarki kocsma politológusai is tudják, hogy ez a szcéna egyáltalán nem elképzelhetetlen. Csíráit, a bimbódzását mintegy láttuk már a hídfoglalásokban, a tér széthugyozásában és a tévé székházának ostromában, ami eseményeknek épp Orbán V. ágyazott meg puha párnával, midőn kiadta a jelszót, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. És ez az ő – és minden békemenetelős fanatikus – szemében ma is érvényes, és még csak a tavasszal lesz igaz teljesen. Ilyen emlékek és jövőképek szivárogtak alá a szürke fellegekből, míg keleten-délen havazott, és a párduc tartotta izgalomban a bulvárhoz szokott bávatagokat egészen.

Igen ám, de eddig is el kellene jutni, és még az sem bizonyos. Másodjára ugyanis a csontlegós tízparancsolatos Kásler M. osztotta meg velünk lelkének éjfekete tartalmát, midőn a járványról nyilatkozott megengedőleg. Napi kétszáz halottal számol az, akinek életet kellene mentenie, de már az imáról is lemondott ezek szerint. Úgy számol miniszterünk, hogy Neriában a nyüves járvány ötödik hulláma május elsejéig fog tartani. És ez nem azért érdekes, mert aztán aznap sörrel és virslivel felvonulva – plusz lufi – ünnepeljük a vészek múltát, hanem mert addig áprilisban választani is kellene, ami felszabadító aktus ím, akár veszélybe is kerülhet, ha nem vigyázunk.

Volt már erre utaló mondat és magatartás már magától a kedves vezetőtől is, amikor abbéli reményének adott hangot, hogy a járvány nem tesz be ennek a mi fenemód demokratikus eseményünknek, és a hangjában benne volt, hogy nem lenne egészen ellenére a dolog. Mert minden csak a számokon múlik, az osztogatás és a választás sorsa is. Innen nézve az is teljesen világos és egyértelmű, miért lengik be nagy titkok a járványügyi adatokat. Hogy érdemi információt alig is tudhat meg az avatatlan, hiszen végül is, annyit mondanak, amennyit akarnak, ez az egész egy nagy járványügyi dugócska, hogy kinek mennyi érme van a kezében, azt senki sem tudja.

A május szép hónap. Romantikus lelkeknek talán a legszebb mind közül, ahogyan várják, hogy az éjjel rászálljanak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Ilyképp reményekkel telve lehetne várni az eljövetelét, az élet és a NER azonban az ilyen elteltségeknek helyet nem enged ebben az évben, mert, hogy akkor mi lesz, azt senki nem tudja, hacsak nem a Fidesz boszorkánykonyhája. Ami pedig abban szerepel, annak jó vége sosincs, így hát, ne várd a május, kedvesem. Ilyen édesbús melódiák nincsenek lelkükben mint rőzsedalok, erre jutott az ember, aki azt hitte, mindent tud a tajtékos ég alatt. A párduc pedig még mindig keresi az ő Maugliját.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum