Az élet szomorú, röhejes oldala

„Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem a kényszer üldöz el itthonról, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből.” – Ezt a szellemi önarcképet, skiccet mintegy, Novák Katalin vetette papírra akkor, amikor megtért Magyarországra, hogy Orbán szolgálatába álljon. Nem kell túlképzett lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy előttünk álljon az a nő, aki politikai hatalom nélkül is, csupán pillanatnyi jól létének köszönhetően élesen elkülöníti magát a tömegektől, aki az élet napos oldalán áll szemben azokkal, akik a röhejesen. Novák Katalin már 2010-ben is elitnek képzeli magát, holott erre oka semmi sincs. Ez a tizenkét évvel ezelőtti vallomás már alkalmatlanná teszi az elnöki hivatalra.

Most azonban nem azzal foglalkozunk, miért nem az, mert ez már múlt idő, hanem kontextusba helyezzük, az új elitébe, amelyik lenézi azokat, akik nem adták el magukat, és a NER-ben saját erejükből próbálnak meg boldogulni. Az új elit szerint nem tudnak, Novák mondata korrelál Lázáréval: „Akinek nincs semmije, annyit is ér”, vagy Zsiga Marcell örökbecsűjével, miszerint havi negyvennyolcezerből vígan meg lehet élni. Ugyanezt a vonalat erősíti Várkonyi Andrea, aki Mészáros Lőrinc kebelén pihenve mondja a lányának: „…Egész életükben nem csinálnak mást, mint iratokat tologatnak ugyanazzal a három emberrel összezárva egy ronda hivatalban, nagyon kevés pénzért.” – Íme, hölgyeim és uraim a NER-elit bölcsességének foglalata.

Nem tévedtek sokat azok, akik Novák Katalin köztársasági elnöki jelölésében egy karrierista alak önbeteljesítését látják, aki villámgyorsan érte el, amit el akart érni, ahonnan neki följebb út már nem vezet. Tíz év alatt ért a csúcsra, úgy, hogy értéket létrehoznia vagy azt képviselnie nem kellett, kiválasztottságához elég volt a lojalitás, és csupán az élet mókás kacsintása, hogy családügyekkel foglalkozott – eddig – úgy, hogy hálát adott a sorsának azért: nem kell köznapi családi életet élnie. Ennek a sajátos karikatúrája a popsitörlővel való ablakpucolás a kamerába nézve, s ugyanígy, ami emellett önleleplezés, az orbános sapkában való fotózkodás. És nem ezért alkalmatlan, illetve méltatlan, hanem az ezekben megmutatkozó emberi minősége miatt.

Semmiben sem különbözik Várkonyitól, akivel együtt valahol a köznapi társadalom fölött lebegnek, megnyilatkozásaikban van valami fellengzősen arisztokratikus, eltartott kisujjal tekintenek alá az ápolónőkre, pedagógusokra és iratokat tologató hivatalnokokra. Szövőnőkről vagy vécésnénikről szó sem esik, közmunkásokról pláne nem, ami azt mutatja nekünk, fogalmuk sincs arról a társadalomról, amelyben élnek. Illetve innen nézvést nem is élnek abban. Egészen máshol élnek, ahonnan Magyarország nem látszik, a győzelmi jelentések látszanak és válnak igazzá, innen nincsen messze Marie Antoniette királyné – ha mondta, ha nem – kijelentése: „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”. És ez egyáltalán nem panasz.

Nem szociológia és nem vádirat, hanem annak föltérképezése, kik azok és milyenek, akik a nevünkben és rólunk beszélnek a röhejes fizetésünkkel és szomorú hivatali sorsunkkal. A választópolgárok, akik pénzéből élnek és akikből hatalmuk fakad, lesajnált, arc nélküli tömeg csupán, ami egyértelműen következik egy olyan ideológiából, amelyik a személyiséget veszélyesnek tartja, az egyént a tömeghez képest másodrangúnak. Családról csak mint gyerekgyárról képes gondolkozni, miközben hálát ad a sorsnak, hogy neki nem az a sors adatott, mint akiért állítólag él és dolgozik. Sajátos és szembetűnő ellentmondás ez, ami nem a demokrácia sajátja, amelyben a miniszter etimológiailag és a valóságban is szolga.

A prime minister pedig első a szolgák közt. Semmi egyéb. A Fidesz mindezt elfeledte vagy soha nem is tudta, mert a Fidesz genezise óta csak a hatalom megszerzésére és megtartására tör. És ahogyan tagjai méltatlanok és alkalmatlanok minden hivatalra és cafrangra, amit önmagukra aggatnak, a Fidesz mint párt alkalmatlan egy ország vezetésére, mert jellegéből fakadóan nem ezért jött létre, hanem önmagáért. És ez látszik is a kormányzásán – illetve nem kormányzásán –, látszik azon, ahogyan potentátjai a társadalomról gondolkoznak, ahol akinek nincs semmije, az annyit is ér, tehát semennyit. Novák Németországból hazatérve megengedte, hogy Magyarországon is lehet élni „őszinte és fontos értékek mentén”. És mégsem teszi. Egyikük sem ezt teszi.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum