Haverok, buli, libasült

Németh Szilárd zsírtól tocsogó tudata amúgy sem szól másról, mint a nagy zabálások dokumentálásáról, a karácsony pedig az az időszak ebből a szempontból, amikor nem is nagyon lóg ki a sorból. A karácsony a mimagyarok tudatában elsődlegesen a műpátosz, azon túl pedig az önmagunk halálba evése nagy ünnepe, nem véletlen, hogy a televízióban megszaporodnak azok a reklámok, amelyek olyan szereket népszerűsítenek, amelyek segítenek leküzdeni a gyomorégést, puffadtságot, székrekedést, támogatják az emésztést, hogy zavarok nélkül tömhesse a fejét mindenki. A karácsony ezek fényében a fingások, fosások és okádások szent ünnepe. Valamint kisjézus.

Hogy Németh Szilárd miket kotyvaszt össze egész évben, az amúgy is elborzasztó, de senkinek semmi köze hozzá. Nekem sem, csak a velős pacal gondolatától is elkezd az ember epéje szűkölni, viszont most nem azért vagyunk itt, hogy dietetikust játsszunk, hanem amiatt mégis inkább, hogy kies hazánk szellemi és erkölcsi nívóját nézegessük, és borzadjunk el romlása fölött. Ennek első jele, hogy, mint hősünktől ez alkalommal megtudtuk, fia risi e bisivel (fordításunkban rizibizi) szereti a libasültet, és ezen a ponton meglátjuk, midőn Németh Szilárd eltartott kisujjal böfög, mint a Fidesz alelnöke, ebből fakadóan pedig szintén mint az új elit.

Gyalázatos ez az állapot, és Márai jut az eszünkbe, amikor megjósolta, hogy „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok”. Ez a Németh által megénekelt görög-latin műveltségű pusztai röneszánsz ember kezében fokossal és bő gatyában. Nem volna méltó azonban, ha önmagában Némethen vernénk el a port, és kizárólag rajta élcelődnénk, mert vannak nála rosszabbak is. Ám, hogy muszáj megénekelni a közzé tett menüt, annak oka nem is ez az elszörnyedés, hanem az újabb bizonyság a feudalizmusra, amely berendezkedésben a rezsihonvédő ember a király alatt valahol középtájt helyezkedik el, aki ad, és akinek adnak is.

Megtudjuk ugyanis a menü ismertetése után, hogy az alapanyagokat hősünk nem vásárolatevettebeszerezte, nem fizetett érte, hanem „hálás vidéki fideszesektől” kapta. Érkezett a pakk Németh Szilárdhoz jókívánságok mellett, és ilyen is lehet, ámde kiderült, hogy az alapanyagok postázói között akadt, aki földpályázatot vagy jelentős uniós támogatást nyert, és így már minden szomorúan világos is egyszerre. Pár millió vagy milliárd egy libát mindenképp megér, és ebben nem is az az igazán háborító, hogy kaptak, hanem, hogy tudják, kinek köszönhetően kaptak. Németh pedig van annyira ostoba, hogy ezt világgá is kürtöli.

Ez az ő nyomora. Az viszont már a miénk, hogy Németh észre sem veszi, föl nem fogja, amivel dicsekszik, azt titkolnia kellene, vagy épp látványosan tiltakozni, neki ez nem kell, neki ehhez az egészhez semmi köze, küldözgessék a libájukat máshová. De egy családban ilyet nem tesz az ember, mert az ormain ücsörgő keresztapa habitusa és morálja ilyet meg nem enged, el nem tűr, nem tolerál. Ám ez is, hogy kinek mit kell visszaosztani. Másnak százalékokat, alkotmányos költségeket, Némethnek ezek szerint egy kis vidéki pakkot, ami azt mutatja, milyen szánalmas, szerencsétlen kis bohóc ez a mi rezsihonvédő emberünk.

A kérdés viszont, hogy ezt a szerepet, amit Németh, mint nagy nemzeti zabagép játszik, osztották-e rá, vagy magától hízott bele, ami dilemma azonban a feudalizmus viszonyrendszerében értelmetlenné válik. Ebben a kontextusban Németh a földesúr, akinek elküldik tizedet, és ez akkor is így van, ha véletlenül nincsen így. Mert nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, vagy épp megfordítva, nem elég tisztességesnek látszani, annak is kellene lenni. A NER-ben a nerhuszárok egyik feltételnek sem felelnek meg, ami nem meglepő, a kérdés viszont az, milyen nívón (morális és intellektuális) van az, aki ilyen csomagokat ad postára.

Hogy rafinált-e, aki tudja, hogy a kiskirály zsíros szívét ezekkel lehet leginkább meghatni, vagy ostoba, akinek nem jut más az eszébe Németh Szilárd kapcsán, mint a liba. Egyik sem jobb a másiknál, mindkettő gyalázatos állapotban mutatja a Fideszt, annak potentátjait, a kedvezményezetteket vagy csak a mezei rajongókat is, összességében tehát a Fidesz által uralt hazánkat. Valóban eljöttek a félművelt sunyi parasztok, amit viszont nem csak a libasült, hanem színházaink, irodalmunk, oktatásunk és szellemi életünk más területeinek trónjain ülő kiskirályok is mutatnak. Egyik sem jobb Némethnél, vagy még rosszabb is. A piszkos, gatyás, bamba társak ideje van. Ide jutottunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum