Novák, és a hivatal igézete

„A jogállamiság lebontásához én soha nem fogok hozzájárulni.” – Örvendeztetett meg minket Novák Katalin, aki máris úgy viselkedik, mintha köztársasági elnök volna, holott nem az. Ez egy csudálatos mondat, amit ajéndékul kaptunk őnagyságától, és lehet, hogy Varga Judittal közösen főzték ki azon merengve, mik is a lebontani nem engedett fogalom ismérvei, amelyek Novák barátnője szerint nincsenek is. Így tehát a lehető legteljesebb tisztelettel kérdezzük meg, hogy akkor most mi van. Elmondom kiindulásképp: az van, hogy már nincs mit lebontani, a jogállam Magyarországgal egy lapon nem emlegethető, az Unió éppen ezért morcoskodik, amit Varga boszorkányüldözésnek nevez.

Novák Katalin tehát belavírozta magát egy légüres térbe, ahonnan eregeti a dögszagú szóvirágait (le fogom védetni a képet, by: rezeda). Erről voltaképp több szót nem érdemes, mert, ha például csak arra gondolunk, ahogyan ma Novák viselkedik, már maga az bizonyság arra, hogy ahol élünk, az a világnak nem az a demokratikus, jogállami szelete, amit aztán majd tankönyvben tanítanak mindenféle egyrészt-másrészt politológusoknak, hogy miként lehet kenegetni a fekáliát. Onnan kellene elindulni, hogy mi is most épp Novák Katalin jogi és társadalmi státusza. Egy mezei Fidesz tag ő, már nem is alelnök, nem is miniszter, tehát egy ablakpucoló influenszer, egy másod-harmadvonalbéli celeb. Maximum.

Viszont, mióta a kedves vezető kijelölte őt a pártfeladatra, Novák Katalin azóta éli úgy az életét, mintha már az övé volna a magas hivatal, és ez a momentum az, amelyik szemet szúr az embernek, gyomron vágja az ebből fakadó ráismerés, hogy hol is él. Hát, a NER-ben, ami ilyen, hogy a vezér kimondja a dolgokat, és azok úgy vannak vagy lesznek, illetve legalábbis az alattvalók olybá veszik, mintha az idol által eldöntöttek másképpen nem is lehetnének. És tényleg nem lehetnek. Nos, ezért nem kell majdan védenie a jogállamot Novák Katalinnak, holott védné a rossebeket. Valószínűleg járja a töltőtollboltokat, és gyakorolja az aláírást, hogy pofás legyen. Holott, ha nem a NER-ben élnénk, semmi bizonyság nem lenne arra, hogy ő államfő lesz.

Az államfőt egy államban, amely nem diktatórikus, nem a pártvezető jelöli ki a leghűségesebb szolgái közül, és továbbá, ha a kijelölés meg is történik, még az is megeshet egy nem diktatórikus államban, hogy a jelöltet az arra hivatottak nem választják meg, mert netán kifogásaik akadnak. Ehhez képest minálunk, midőn Novák megtudta a kijelölését, egy rövid ájulás után azonmód lemondott minden eddigi dolgáról, mondván, készülődik az új hivatására, amit alapesetben nem is biztos hogy betölthetne, elnyerne, míg benne ilyen dilemmák nincsenek is. Mondom, járja a töltőtollboltokat reggeltől estig. Nem is gondol arra, hogy jelölésével akár lukra is futhat, aztán munkanélküli földönfutó lesz belőle vénségére.

Sem önmagának, sem a Fidesznek, de senki másnak föl nem tűnik, hogy már készpénznek veszi a megválasztását, és az ellenzék is csak azon sóhajtozik, hogy alkalmatlan, holott, ha volna rá módja, azon is ügyködhetne, hogy ne legyen megválasztva. Az viszont, hogy ilyen eszébe sem jut, nem a tehetetlenségét mutatja, hanem azt, hogy tudja, módja sem volna erre. És itt jutunk vissza oda, hogy Novák nem engedi lebontani a jogállamot, ám, ha komolyan venné a már elnyertnek hitt hivatalt, arról kellene ábrándoznia, hogy nekilát segíteni visszaépíteni azt, de ilyesmi eszébe sem jut, mert nem úgy van kalibrálva az agya. Őszintén, nem tudjuk, hogyan is működik ez a része, mert Orbánnál van a kulcsa.

Gyalázatos az a színjáték, aminek tanúi vagyunk, és ennek az előadásnak Novák a főszereplője, aki amellett, hogy alkalmatlan arra a méltóságra, amelynek fényében annak elnyerése nélkül máris fürdőzik, de éppen ezért méltatlan is rá. Illetve kies hazánkban az államfői pártfeladat már nagyon régóta nem rejt magában semmiféle méltóságot, nem hordozza és nem tartalmazza azt, csak egy kicsicsázott bábu Cipolla kezében és semmi több. Mindezek, amiket itt fölsoroltam, egyáltalán nem hordoznak újságot, nincs bennük a felfedezés és leleplezés ereje, hanem csupán egy újabb fejezet Magyarország züllésének történetében, amit eljövendő korokban elborzadva vizsgálnak majd tudós elmék, hogy mi történt ebben az országban. Viszont mi most élünk benne.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum