Novemberben érkezett meg Béla a temetőbe diskurálni az ott lévőkkel a nélkülük lévő világ folyásáról, hogy milyen egy kiábrándító hely ez, és várta a tanácsokat. Szavakat, jobb-e odaát, vágyakozni el innen érdemes-e, de választ nem kapott, és éppen azért, mert remélt, ott is maradt, hátha, ha majd egyszer, de valamikor biztosan. Ült tehát a kripta szélén, eső áztatta, hó szállongott reá és cinkék fészkeltek a fejére, világos volt, hol meg sötét, nap sütött, homályló északi fény borongott, és ragyogtak a csillagok, a göncölök mint rácsok a hallgatag cella fölött. Így bolyongott az öntudatlan örökkévalóság Bélában bent és a világban odakint, pedig állni látszott az idő, ám ő ezalatt csak a mamára gondolt meg megállva csikorgó kosárral az ölében, és a szekér is haladt.
Elpislantak a mécsesek, aztán el a remények is, így ezek múltán, válasz nélkül maradván vélte Béla, hogy indulni kell akkor már innen el. Ilyképp fölállt, fölegyenesedett, fölmagasodott, recsegve, ropogva, pattogva mocorgott, ki indulni erőtlen, és sóhajtozva kelt útra a falu felé, ami emlékeiben ott pipált a kék plakátok és a kukoricás közt a kanyar után, mint találka a háború végén hétfőn este a Kehelyben nem hatkor, hanem hétkor mégis inkább, hogy senki el ne késsen sehonnan, ha el lehet késni egyáltalán bárhonnan és bárkinek is. Így ment Béla azzal a reménnyel és a csontjaiban cseleit szövő őskori fáradtsággal a falu felé, mintha haza menne, azzal a bizalommal de bizonytalansággal is, hogy a harcok után ott mit talál, üszkös romokat vagy a semmit.
A kukoricás letarolva, néhány szál kókadozott akárha fonnyadt totemoszlop, őrizve a nyarakat de legfőképp az őszt, amikor és amiben kifelé jött, és akkor alig is haladt valamit, de már olyan messze volt a piros rakás falucska, mint az óperenciák, üveghegyek, királyfik, hercegek és sárkányok, akár a gyerekkor, mikor az ember pihenni vágyik, és eljutni a nyugalmas ágyig. Most sem akart mást már igazán a kék plakátokról lefolyó jelszavak mellett elhaladva, csak menni az út végére, ahol várja őt a nyugalom, ha még nem a végeges is, de annak előszobája, az időn való heverészés, pipáló kémények füstjén ringatózás, míg az este a halkan szállók föl nem tűnnek az ég peremén Jézuska fájával a hónuk alatt, beszorítva a szárnyaik alá.
De hol volt az az idő, és hol volt még az a tér, és hol a hangulat is meg a gyantaszag, ilyképp hol a gyerekkor. És innen tetszett ki igazán, ahogyan haladt a fagyos úton, hogy az időben megy visszafelé, ügyelve arra, hogy valahol azért megálljon, nehogy beleessen a jéghideg és végtelen űrbe, mielőtt megtalálná, amit keresett, holott maga sem tudta, mit is keres igazán. Elkezdett a hó szállongani, de mintha mindegy volna, meg is állt, és Béla nekilátott egész úton hazafelé gondolkozni, és azon, miként szólítsa a rég nem látottat. De aztán meg azon révedezett, kit nem látott ő régen, amikor egyfolytában mindenkit is, ha nem is odakint, hanem legalábbis idebent, és ekkor vette észre, hogy egyre könnyebb a járás, hogy suhanás a haladás.
Ahogyan délután négykor már ereszkedett le a csendes éj, úgy lettek és a falu határához közelítve váltak mind olajozottabbá a tagjai, és lett nagyobb minden körüle, hogy amit eddig felülről látott, az már alulról mutatkozik. És lenézve kantáros rövidnadrágban találta meg önmagát, fehér térdzokniban és lakkos félcipőcskében, keresztapu fogta már a kezét, hogy távol legyen míg otthon a csoda megszületik. De azt is látta, ha nem siet, a kocsmába nem ér el soha, ott fog gőgicsélni masnis pólyában az ajtajában mint a megváltó, és hull majd az arcára a hó, és belepi egészen. Sietni kezdett tehát, versenyt futott a visszafelé haladó idővel, és loholt már lélekszakadva, hogy el ne vesszen teljesen a meséskönyv lapjain, amit aztán kitépnek.
Úgy esett be a térre a Szentháromság szoborhoz, a kocsma világító ajtajához már, mint üldözött vad, aki az életéért fut, és Béla is ezt tette voltaképp, de nem a halál, hanem a mindenségben való feloldódás elől, ami azonban ugyanaz. Kantáros nadrágjában zörgetett be a fröccsök urához, aki nem látta, mert nem is láthatta barátja átváltozását, csak egy barázdás arcú férfit, aki arcának gödreiből moha és a csillagok szaga szivárgott, szeme könnyben úszott, amiről a kocsmáros azt hitte, a hidegtől történik, mert az ő ideje már egészen más volt. Így történhetett, hogy fröccsel kínálta a vándort, és nem nyugalmas ággyal, ahol ő megkérhette volna, nem menj el, mesélj, így nem tör rám hirtelen az éj, mert én vagyok a gyermek, aki csak pihenni vágyik.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása