Teli pofával

A gyerekek megtudhatták a héten, Orbán Viktor azt szereti a karácsonyban, hogy együtt énekelhet a szeretteivel. Ebből a mondatból feldereng talán, hogy advent jegyében folytatódott a kis magyar politikai pedofília. Nekem viszont, mivel már nem járok oviba, Orbán és az éneklés kapcsán a legutóbbi elcsalt választás utáni danászás jutott eszembe, amikor a kedves vezető jól láthatóan félrészegen óbégatott a színpadon Semjénnel. Akkor tehát érezték a karácsonyt ők, vagy csak annyit mondtak, szüret, folytatjuk. Mármint a lopást, az örömök tehát indokoltak voltak, viszont ezek szerint Semjén is a szerettek közé tartozik, akivel énekelni oly jó.

Formában volt, úgymond hozta magát a kedves vezető a vizsgált időszakban, s ha bennem – vagy a nyájas olvasóban – fölvetülne a kétség, minek annyit foglalkozni vele, és főként egyfolytában, arra a mentség annyi, hogy hát ő üli meg az életünket. Az erkélyéről szórja a rendeleteit, amelyekkel képesen beszélve seggével telepszik mireánk és szorítja ki a szusszal teli életet. És bár azt hisszük, ismerjük sorsunk megrontóját – aki másokban rezgő élvezeteket vált ki valami misztikus ok miatt –, rá kell jönnünk, mégsem egészen. Mint valami rohadt hagyma, úgy válnak le róla a héjak, a Merkel kezére rábukó taplótól egészen addig, hogy kolbásztól teli pofával kommunikál.

Mert ilyen is volt, és ez az, ami megihletett, nem a kis szarosoknak előadott hülyeségei, miszerint ő összetöri a csúcsdíszeket, és nem tudja kibogozni a karácsonyi égősort, ami információktól olyan emberinek akar tűnni, olyan egynek közülünk. Mert ugyanis, midőn hazatért a brüsszeli rezsiharcból, ahová mindenkit kardélre hányni utazott, de dolgavégezetlen jött vissza, és ráadásul mélységes kussban, valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan okból kutyatápot szállított kutyamenhelyre. Hogy ez a stábnak hogyan jött ki, az nem tudható, de legalább a műsor megfelelő volt, midőn kolbásszal teli pofával örült annak, hogy még él. De ennek is sora van.

Hogy ki kire gondol karácsonyi jótéteményként, nem mindegy, akinek a kampánystábja választja ki, annak igen. Hősünk – vagy antihősünk – cocalátogatóban már volt (hello, röfi), óvodában rengetegszer, Feri bátyámmal is iddogálva örült a novemberi nyolcvannak. És egyáltalán, kies hazánknak nem igazán van olyan szeglete, ahol már ne fotózkodott volna, a kutyamenhely, az eddig kimaradt. Mi a cukiság, tépelődött a kampánystáb, és a gyerekeket Jézuska vs Mikulás vagy lepukkant nagybácsi képében mint láttuk a karácsonyi ének iránti rajongásával a hétre már kipipálta, adódott a kérdés, hogy akkor mi legyen. Legyenek kutyák, döntötték el, és lettek.

Az előkészületek – rajongó kutyamenhelyes felderítése, a terep TEK általi megpucolása és megfelelő bekamerázás, bevilágítás után – jöhetett a spontán jelenet, amikor a kedves vezető enkezével kutyatápot pakol és ad át. De, hogy közülünk valóságát még négyzetre emelje, a kamerák előtt kellett a kutyamenhelyessel közösen főtt kolbászt zabálni, hogy majdnem beterítette a kamerát a sprickoló, paprikás zsír, akárha disznóölésen volnánk a hajnali pálinkák után. Ez viszont csak maga a megrendezett műbukolika, ami megtelt élettel egy telefonhívással, de nagyon.

A rajongó kutyamenhelyes videóhívással hívta föl a cimboráját, hogy na kivel eszek, na, kivel? – És odavonta egyetlenünk bamba képét a kamera elé diskurálni. A vonal túlvégén a másik rajongó megkérdezte, hogyan van a félisten, és itt jött elő az avasszagú, tyúkszaros udvar sorsunk megrontójából, amikor a kalbászt le sem nyelve, teli pofával közölte, hogy még él, ami az ő szakmájában nagy dolog. Delikát, nem tudtam, hogy lenne szakmája, bár jobb helyeken a tolvajlás is az, sőt, a görögöknél Hermész képében még istenük is volt. Viszont ez a mi keresztényi országunkban nem játszik, mert Semjén még meghasonlik, hogy az Olümposzról üldözik őtet.

De nem is erről volna szó, és még csak arról sem igazán, hogy egyetlenünk miért tartja eredménynek életben levését. Hogy a kevlár ennyire hasznos, vagy a kardiológusa dolgozik jól, hogy a rárakódott zsírtól még nem robbant fel a szíve, nos, ez is másodlagos. Hanem a stílus, hogy épp csak a svájcisapka nem hiányzott a főhősről. Nem mintha ezen ruhadarab viselőit lenéznénk, de ők nem miniszterelnökök. Viszont látszott, hogy ez a teli pofás csámcsogás és szájunkban kalbászos zsizsikes beszéd Orbán igazi énje, ez van a hagyma mélyin, és még ez is elnézhető, ezt tanulta, ez ilyen. De, hogy ezen az egészen mi a rajongás kiváltó oka, az delikát, és jámbor népünk aggasztó minőségét mutatja.