Orbán, a sportorvos (is)

Ártunk és ormányunk gondoskodó figyelme a járvány kapcsán sportoló ifjúságunkra is kiterjed, hogy zavartalanul szaladgálhassanak az ifjak a vészek alatt, arra is ügyelnek. Mert és ugyanis tegnap volt az a nap, amikor a rendeleti kormányzás áldásaként közzé tették a legújabb hirdetményt a közlönyükben, miszerint „meghosszabbítják a sportorvosi engedélyeket a koronavírus-járvány miatti veszélyhelyzetre való tekintettel”. Egyenesen megható ez a figyelem, ez már majdnem az, amikor sportoló ifjúságunk izzadt hátát a zuhanyzóban be is szappanozza ártunk és ormányunk, vagy Orbán Viktor, sk. Meg együtt ül velük a kádban.

A bajok viszont nem kicsinyek. Mert ifjaink ugyan szaladgálhatnak a stadionokban korlátok nélkül, és kiírhatják a transzparensekre a szlogeneket, hogy aszongya „Magyarország előre megy, nem hátra”, vagy „A magyar reformok működnek”, illetve „Magyarország működik”, a bajok mégis nagyok. Olyan ez a meghosszabbított sportorvosi, mint hogy szintén járványügyileg már isten tudja mióta nem kell műszaki vizsgáztatni az autókat sem. Elképesztő állapotú járgányok futhatnak a magyari gödrös utakon, és ki tudja, milyen egészségű sportolók sportolnak majd ezentúl szerte kies hazánkban, míg csak ver a szívük.

Nem tudom, emlékszünk-e, manapság gyakori jelenség, hogy egészséges, ifjú emberek minden átmenet nélkül összeesnek a pályákon, megáll a szívük, a testük föladja, pedig azt hittük bajuk nekik nem lehet, hisz annyira strammok. Utaljunk csak a dán Eriksenre a láblabdás Eb-n, ahogyan összezuhant a meccsen, és egy világ szörnyülködött el, hogy ott hal meg a gyöpön, ami szerencsére nem történt meg. És számtalan ilyenek vannak, tragikus végekkel is. A sportorvoslás tehát nem játék, az ilyesmiket kellene megelőznie, és nem úgy megy az, hogy Orbán kitalálja, hadd szaladgáljanak csak az ifjak mindenféle kontroll nélkül az ő gyönyörűségére.

Ez a sportorvosi rendelet tegnaptól él, innentől fogva tehát – ha ne adj Isten – bármi tragédia történik akármely sportpályán, az a kormány felelőssége, mert ő engedi vizsgálat nélkül szaladgálni az ifjakat. Az eredőt érteni véljük, hiszen Orbán is volt fodbalista, és emlékszik arra, a doktorbácsi megnézte a fogát, olvastatott vele betűket, aztán beütötte a stemplit az igazolásába, hogy eriggy labdázni a kis pajtásaiddal Viktorka ki, a tyúkszaros rétre. Manapság azonban más időket élünk. Mondhatnánk azt is, a sportorvoslás egy szakma, amihez a NER-ben ezek szerint nem kell feltétlenül érteni. Jóvanazúgy futkározzon a gyerek a réten.

Hát, nem. Ezen túl még az okot és indokot sem tudjuk meg soha, vajh, mi akadályozza sportoló ifjúságunkat, hogy elfáradjon a doktor bácsihoz, amikor meg a stadionok tele lehetnek és a vadászati is, és pláne a békemenet. Feltehető volna, hogy a sportorvosok nem érnek épp rá, mert mindahányan lélegeztetőgépek körül sürögnek és forognak. De ezt sem árulnák el nekünk, hiába is kérdeznénk, így hát marad a nagy titok, miért gondolja azt a kedves vezető, ahhoz, hogy az ország előre menjen és ne hátra, ez a rendelet is óhatatlanul szükséges, amikor nem is igazán. Más késztetéseket érzünk itt az avar alatt, ha épp most nem is aljasat, de ostobát legalább.

Ezek már – olybá tűnik – kényszerek. Mint ahogyan ártunk és ormányunk ellenállhatatlan vágyakat érez, hogy a polgártársnők bugyogójában matasson, ahogyan azt is szeretné megszabni, hogy a bávatag honpolgárok mit és mennyit gondolhatnak, nincsenek aggályai akkor sem, amikor rendeletet alkot, hogy sortorvoshoz sem kell járni. Úgy vélhetnénk, ehhez aztán tényleg semmi köze nincsen, sőt, veszélynek teszi ki sportoló, keresztény ifjúságunkat, de hazánkban egy, a pálya szélén elrebegett ima majd segít. Vagy a tízparancsolat itt is. Hiába tűnik ez apróságnak, ez akkor is a vég kezdete vagy a kezdet vége.

A játékvezető feladata a meccs előtt a sportorvosi engedély érvényességének ellenőrzése, hogy pályára léphet-e a delikvens. Az orvosé, hogy ezt kiadja. Ezek a kötelmek tegnap megszűntek, s ha – és újra ne adj Isten – a pályán esik össze és hal meg egy fiatal ember már lejárt, de Orbán által érvényessé tett sportorvosival, akkor ki lesz a felelős? Bár tudjuk, hogy az életek a NER-ben nem sokat számítanak, a járványban is másodlagos a halál és első a lopás, de ez a rendelet így, ebben a formájában totálisan értelmetlen és veszélyes. Egy dolog azonban ezredjére derült ki: ezek kormányzásra alkalmatlanok, ezért nem is kormányoznak, csak handabandáznak. Csoda, hogy még áll az ország.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum