Oroszok, Holle anyó, megazisten

Hogy Orbán személyesen szabadította fel Magyarországot annak idején, viszont nem tud intézkedni afelől, miszerint fehér legyen a karácsony, ez engemet mérhetetlenül elkeserít. A történet így nem kerek, a szobor nem elég nagy, a delírium nem teljes. Ha gyerek volnék, akinek módja nyílt kérdezni a kedves vezetőtől a minap állítólag, azt az eldöntendő dilemmát tárnám a mindenható atyaúristen elé, hogy vajh, tudja-é, milyen elképesztően mélyre süllyedt, ha volt egyáltalán valaha is odafönt.

Azt a kijelentést, hogy Orbán személyesen harcolt a mi szabadságunkért, Szijjártó tette az ő szájával, de feltehetőleg nem véletlenül, hanem, mert talán ő is így hiszi, vagy, mert ezt tanították neki a szemináriumon. Szijjártó nem alapító atya, neki a kollégiumi történések legendárium és történelem, mint ahogyan egyre több generációnak az egész országban. Vannak olyanok is már, akik úgy élik az életüket, hogy Orbán mindig volt az ő idejükben, így az a képzetük is kialakulhat, hogy ez így lesz örökké is.

Jól láthatóan Orbán is meg van győződve erről, immár jóságos nagypapaként, majdnem Mikulássá szublimálódva beszélget képzelt gyerekekkel. Vagy, ha némileg is igaziak voltak, bár a hangjuk az volt, akkor a kedves szülőket világosítanánk föl, nem szép dolog egy politikai pedofil karmai közé dobni elsőszülöttjüket. Bár, vannak olyanok, akik a saját álmukat valósítják meg a fiukban/lányukban, ilyképp, ha ők nem csókolhatták meg a vezér kezét, legalább a gyerek megtehesse azt.

Hogy mindettől minket megül az undor, az nem jelenti azt, hogy őket is. Sőt, nagy valószínűséggel enyhe, orgazmusközeli állapotba kerülnek, ha a gyerek kérdésére válaszol a faragott szobruk, viszont, ha színjáték volt, akkor én kérek elnézést az összes magyar szülőtől, hogy az ő gyerekét használta ez a pedofil hatalma megtartására. De akkor tessenek élénken tiltakozni. Ilyet azonban jól láthatóan senki nem tesz, hanem eltelten mosolyognak, milyen aranyos volt Orbán bácsi ebben az új gúnyában.

Nem, nem volt az egyáltalán. Annak volt a bizonyítéka csupán, hogy nagyon beteg, a hatalom megtartásáért mániákusan mindet megtesz, falusi kocsmában Feri bátyámmal iddogál, óvodákba járkál, s ha ezért látszólag megbüntetik, akkor jön ezzel a levelezősdivel, mert a szememben kevéssé állja meg a helyét az az adat, hogy több ezer levelet kapott a magyari kisdedektől, ha viszont igaz mindez, s nem fertelmes hazugság, akkor nagyon nagy a baj. Nagyobb, mint hittük.

Mert és ugyanis a világ boldogabbik részein az ott élő kisdedek azt sem tudják, hogy van miniszterelnöke az országnak, hanem homokoznak, bicikliznek és tocsognak a sárban, ahogyan azt koruk szerint tenniük kell. Ezen túl és legfőképp nem irkálnak a miniszterelnöknek, hogy tud-e havat csinálni. Míg nálunk állítólag igen. És itt, ebben a kontextusban az állítólag nagyon fontos, mert nem tudható, ez az egész is színjáték, mint oly sok minden, vagy pediglen igaz.

Egyik sem sokkal jobb a másiknál, mert vagy Orbán beteg (ez biztos), vagy a társadalom (ez valószínű), vagy együtt a kettő. Haladunk az alagútba bele teljes sebességgel, ahová Orbán húz magával a sötétség mélyére. Az elbeszélésnek pedig szükségszerűen akadnak nehézségei, mert nem vagyunk abban a kivételezett helyzetben, mint a kommentelők, akik bátran mondhatják összefoglalóan, hogy a kurvaannyát, és akkor valószínűleg mindent el is meséltek az elejétől a végéig.

Mert mit kezdjen az ember azzal, hogy Orbán személyesen harcolt a szabadságért, holott tudja, ez nem igaz. Viszont a fideszes legendáriumban hovatovább tényként kezelt hazugság. És mit kezdjen azzal, ha azt is tudja, hogy a minielnök nem kapott több ezer levelet semmiféle gyerekektől, aztán itt játssza nekünk a Rémusz bácsit, és ebből fakadóan mit kezdjen az ember a saját életével, amit egy ilyen országban kell leélnie, ahol minden kezd szürreálisba fordulni.

Erősen küzd – mint kitetszik –, hogy ne menjen el a maradék esze. Erre azonban garancia nincs, hiszen szakmájából kifolyólag hírekkel kell foglalkoznia, a hírek pedig ilyenekről szólnak amit az ember panaszolkodott ott föntebb. És ez csak a töredéke, szikrányi morzsája annak, ami napra nap zúdul le a pártközpontból, hogy immár és lassan Goebbels is sírva könyörög a receptért. És az lesz a szép, ha majd megjön a hó, kijön a közlemény, Orbán csak mókázott, hogy nem tud havat csinálni. Nézzenek ki az ablakon: tud.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum