Németh Szilárd házhoz ment

Németh Szilárd kilátogatott egy film forgatására. Hogy miért, azon majd mélázunk pöttyet, de most in medias res vagyunk, és a nyájas közönség elé tárjuk a sztorit, ami úgy megdobogtatta lankadozó szívünket. Szóval tehát, mint olvassuk a lapokban Molnár Áron színész szíves közlése nyomán, „Találkoztam ma egy forgatáson Németh Szilárddal, a Fidesz alelnökével. Jó napot – kezdtem egy kézfogás után, Molnár Áron vagyok, Gvadányi Józsefet játszom ebben a filmben. Milyen érzés magába szívnia egy kis kultúrát?” – Molnár szerint erre Németh visszakérdezett, hogy miért, nem úgy nézek ki, mint akiben van? Mire Molnár közölte, hogy nem.

Most mondjuk azt, hogy Molnár Áron for president? Akár mondhatnánk is, de attól őneki jobb nem lenne, ahogyan nekünk sem. Tehát csak a nem létező kalapunkat emeljük meg előtte, miközben színésztársaira gondolunk, akik némi apróért eljátsszák azt is, hogy Németh Szilárd egyáltalán érdemes a figyelemre, mi több, partnernek tekintik a NER-be simulva, amiért némi zsebpénzt és mindenféle díjakat zsebelnek be. Molnár Áron azért tetszik nekünk, mert biztosan tudatában van annak, ha így lájtosan lebunkózza a pacalszakácsot, annak következményei lehetnek. Molnár Áron nem forradalmár, hanem egy karakán ember, amiért megrázzuk a kezét.

Ám miután reményeim szerin alaposan kiröhögtük magunkat a jeleneten, amely bizonyította azt az olvasói véleményt, miszerint Németh Szilárdot azért tartja a gazda, hogy Kósa lehessen kihez képest okos, feltesszük azt a két kérdést, ami miatt nekiláttunk püfölni a billentyűzetet. Elsőként, és ami a lényegesebb, hogy mi az anyám valagát keresett a pacalszakács egy film forgatásán, milyen megfontolásokból látogatott oda ki. A válasz erre az lehet, hogy ez egy huszáros film, vannak benne lovak és magyar vitézek, ilyképp Németh a rezsi védése óta elvesztett identitását kereste, amit leginkább a kondér mellett vél megtalálni, de a gazda ilyen katonásnak szeretné látni.

Valljuk meg, ez az idea sem jobb annál, mint Káslerre egészségügyet, Vargára az igazságokat, vagy Szijjártóra külügyeket bízni, de nekünk ez jutott. Németh Szilárd mostanában katonásdit játszik, és így feljogosítva érzi magát, hogy ha egy film huszáros, akkor annak a forgatását ő megtekintse, reményein szerint nem azzal a szándékkal, hogy szakmai tanácsokat adjon. Ami levonható, hogy a fideszista képviselők, ahogyan évtizede permanensen levitálnak kiválasztottságuk biztos tudatában, mindenhez is értenek. Az én fatornyosomban az egyik a színház próbafolyamatát akarta figyelemmel kísérni az egyik, mert nem tetszett neki a teátrum globalista kínálata.

Tehát feljogosítva érzik magukat, hogy mindenbe belepofázzanak, és úgy általában mindenki tűri is magában morogva vagy csendesen, illetve olyan is akad jócskán, aki leborul. Németh Szilárd egy huszáregyenruhát látva, ha az jelmez is, késztetést érez, hogy odamenjen alkalmatlankodni, ahol neki az ég egy világon semmi keresnivalója. Ám, mint fideszes mufti, ha jogot formál arra, hogy odapofátlankodjon – a médiában „megtekintsen” -, akkor azon csodálkoznia nem kell, hogy ugyan szordínósan, de elküldik az anyukájába. S hogy erről ennyit mesélek, az azért van, mert ez a sztori azt mutatja, hogy van még remény.

Németh Szilárd viszont megsértődött, és az esetet úgy kommentálta a Facebookon, hogy „a forgatáson a Gvadányi Józsefet játszó Molnár Áron is elém pattant, hogy bebizonyítsa – Hadik jobbkezének szerepe és szelleme ellenében – milyen jól bebiflázta a rólam szóló baloldali szövegkönyvet is. Szerintem egy ilyen fiatal és tehetséges színésznek minden szempontból hasznosabb lenne, ha a forgatási szünetekben inkább Petőfi Gvadányi-versét vagy a falusi nótárius budai utazásáról szóló könyvecskét böngészné, s nem a gyurcsányi pártpropagandából töltekezne.” – Azt hiszem, ehhez hozzá tenni nincs mit, ezzel lett meg a kellő íve az egésznek.

Keretbe foglalva azonban, s nem azért, mert oly jól esik felidézni, képzeljük el ismét, midőn Németh Szilárd kérdez, hogy úgy néz-e ki, mint akiből hiányzik a kultúra, akkor ivói nyelven azt kell mondanunk, házhoz ment a pofonért. De ebből is kitetszik az a felsőbbrendűségi habitus, hogy a lelkem nagy valószínűséggel úgy vélte, a vele szemben álló – mint ahogyan ahhoz egyébként szokva van – mindezek után megerősíti, hogy ugyan képviselő úr, önben csurig van a kultúra, már épp készül kiönteni. De nem. Hanem szordínósan azt mondják neki: tuskó. Állítólag ekkor csönd lett egy kicsit, majd, mint látjuk, a pacalszakács elkezdett gyurcsányozni. És itt lett kerek a sztori.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum