Dehogynem

Kovács Zoltán sajtótájékoztatót tartott tegnap. S mint kiderült utóbb, és a világhálón terjedő képek is mutatták, jórészt üres székeknek, de az ilyenen már nem igazán lepődik meg az ember. Az üres székek nem provokálják kérdésekkel a hatalom bábjait, nem kell zavartan hallgatni, egészen másra felelni mint ami az érdeklődés volt. Egyáltalán, az üres szék az ideális újságíró a NER számára. A belső körök megkapják a kész írásműveket, a többi pedig egyáltalán nem érdekes.

Ezért van az, hogy az ember csak később tud elképedni, és módja sincs megkérdezni a magasságos hatalmat, mégis, mi a rossebeket hazudozik össze, és miért tesz magasról a magyar lakosságra járványügyileg, mert Kovács Zoltán ilyesmiket adott elő az üres székeknek. Hogy a CÖF, tagjai és az általa megvezetettek átírják a múltat a saját szájuk íze szerint, ha meg nem is bocsátható, de némiképp azért érthető. Valahogyan igazolni kell a létezésüket, megszolgálni a milliárdokat, a munkát el kell végezni.

S ha mindeközben túllépnek a valóságon, legyint az ember az ilyen csizmadiákra és friczekre, magában mosolyog, ahogyan a sorban elől halad az ötös számú tagkönyv és Széles, aki állítólag legyőzte a gravitációt. Idegesítő a bagázs nagyon, ám az ember egy bölcs Buddha nyugalmával, Micimackó türelmével és Jézus megbocsátásával visszafogja magát, hogy pofán ne vágja őket. Node, hogy állami szintre emelődik a tébolynak tűnő hazugság, az már csak megkarcolja az ember kicsi szívét.

Hogy a CÖF bejelenti, együtt ünnepli (gyűlölködik) október 23-án 1956-ot és 2006-ot, még az is a szíve joga, viszont, hogy állami hivatalból állami telefonon toboroznak békemenetelni, az már egészen nem az, mert ezen a ponton elkezdenek vészesen összefolyni a dolgok, és Kovács Zoltánba torkollnak, ahogyan az üres székeknek előadja azt, amit előad. És amikor kinyitja a száját, az ember akkor döbben rá, jó oka volt arra, hogy kukacoskodó zsurnalisztákat meg nem hívott. De a plafon sem szakadt le.

„Ami 2006. október 23-án előfordult, az még egyszer nem fordulhat elő” – állt elő a farbával Kovács Zoltán, megtoldva a történetet azzal, hogy „a békés emlékezőket és ünneplőket brutális rendőrrohammal verték szét”. Erre is reflektál az állami rendezvény – hangsúlyozta Kovács, aki egyben 2006. október 23-át a „modernkori magyar történelem legszégyenteljesebb” napjának nevezte. Ezzel az utóbbival nem igazán kell foglalkozni, csípőből mondhatnék szégyenteljesebb eseményeket dögivel.

No, de, hogy ilyen még egyszer nem fordulhat elő, az erősen kétséges. Sőt, állíthatom és biztosan tudom, dehogynem. Elég csak hozzá tavasszal az ellenzék győzelme, aztán Orbán kérésére Kubatov egyetlen füttyentése, és máris az lesz, ami 2006-ban, azaz nem békés tüntetők, hanem tomboló vadállatok lepik el az utcákat és tereket. Mert, hogy el ne feledjük, amit békés tüntetésnek nevezett Kovács az üres székeknek, az gyújtogatás volt, kockakövezés, borogatás és rablás, amire a meccseken dresszírozott had készen áll.

Mindig és minden időben, ugyanez volt kicsiben az előválasztási sátor elbarikádozása, ugyanezek az ellenzéki gyűléseken való atrocitások, amire a békés tüntetők egyfolytában készen állnak, és amire mindig kaphatók. Hogy gyalázatos, amit 2006-al és annak kapcsán művelnek a filmjükkel és a permanens hazudozással az akkori történésekről, az aljasság, a tragédia viszont az, hogy ezzel voltaképp a polgárháborúnak ágyaznak meg, mert a hatalmat meg kell tartani mindenáron. Erről szól ez az egész.

A békemenet is a harci kedv szinten tartását szolgálja, voltaképp a permanens gyurcsányozós kampány, Gyurcsány démonizálása és 2006 levert forradalomként való beállítása mind ezt szolgálja, hogy tavasszal – vereség esetén – égjen az ország, ami ugyanúgy az alkotmányos rend megdöntését hivatott szolgálni, mint a 2006-os hergelés, ami miatt a felelősöket bíróság elé kell állítani. A NER – most épp Kovács előadásában – nagyon veszélyes vizek felé evez. Szabad kezet készül adni a csürhének.

Ezt szolgálja, hogy járványügyi megkötések most sem lesznek, augusztus 20-án, az eucharisztikus őrület, a vadászati gyalázat alatt sem voltak, aztán jön advent, karácsony szilveszter, amikor szintén nem lesznek. Hogy hullik a magyar esetleg, nem érdekes. Ám, hogy így mi szükség van a járványügyi veszélyhelyzet – vö: rendeleti kormányzás – fenntartására, ezek után kevés magyarázatot igényel. Nehéz és veszélyes időknek nézünk elébe, amit az október 23-i állami tomboláson már érzékelni fogunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum