Demokratikus agrárország

Semjén Zsolt visszatért a gyökerekhez. Fölidéződött benne a tudományos szocializmus névre hallgató diszciplina, ami arra szolgált Kádárnál, hogy az elvtársak hitét tudományosan megalapozza. Legalább annyira, hogy, mint emlékezhetünk néhai Lékai bíborosunkra, aki szerint a papi szemináriumban az ő hitét alapozták meg szintén tudományosan, amiből az fakad, illetve mutatkozik, hogyha az ember ideológiák vagy hitek mentén szervezi meg az életét és a gondolkodását, akkor lököttnek tűnik. Ha pedig hitek és ideológiák irányítanak egy országot, az nem lehet demokratikus, ahogyan agrárország sem.

Kies hazánkról beszélek, és Semjénről meg Szijjártóról, akik szíttak valami lassú mérget tegnap. Az egyik szerint (Szijjártó) Európa legdemokratikusabb vezetője a gazdája, eszerint tehát országunk a demokrácia öblös fazoka, benne minden demokratikus jókkal, és ezen a ponton reméljük, Szijjártónak nem cserepes a szája, mert még fölreped, ha elröhögi magát. A másik opció szerint viszont mindezt komolyan is gondolja, akkor azonban a bajok nagyobbak, mint gondolhattuk volna. Elég csak a dróton rángatott bátor százharminchármakra gondolni, parlamentünk eszement urára és a választások különös történéseire.

Mindenről köteteket lehetne írni, és minden kötet végén bebizonyosodna, hogy ez az ország nem a legdemokratikusabb országok legdemokratikusabbja, hanem valami egészen más. Erre még visszatérünk, de vonjuk be a sztoriba Semjént is, aki vadászszenvedélyét igazolandó már nem tudja, mit találjon ki, és kinevezte kies hazánkat agrárországnak, mint egy negyven évvel ezelőtti pártszemináriumon. Igaz, már akkor is az volt a tudományos meghatározás, hogy Magyarország agrár-ipari ország, ezzel büszkélkedett az MSZMP, mint annak bizonyítéka, hogy felszámolta Horthy feudalizmusát.

Akkor ezek szerint visszatértünk ugyanoda. Vezérlő eszméinkben mindenképp, elég csak ránézni a Kossuth térre vagy a bocskaiban bokát csattogtató új elitre, és máris érezzük a dohszagot. Node, hogy parasztságunk még mindig bő gatyában és nagy bajusszal, meztélláb megy kaszálni a rétre, az nem egészen biztos, mint ahogyan az is kérdéses, hogy van-e még egyáltalán magyar mezőgazdaság. Földesurak igen, zsellérek is, kastélyok is, de, hogy az uradalmakban mi folyik, azt senki nem tudja. Annyi biztos, hogy Túró Rudit vetnek és aratnak, viszont Semjén fejében erdő, rét, puska és kasza összefolyik, így válik kies hazánk agrárországgá.

Amelyben autókat szerelnek össze. A dolgok viszont összeérnek, mert amikor Semjén elkezdett agrárországozni, Szijjártó a magyar demokrácia dicsőítésében odáig jutott, hogy kormányunk konzervatív, hazafi és népi. Ja, és kereszténydemokrata, hogy végleg keveredjen benne Horthy és Rákosi, hogy meg kell a szívnek szakadni. Hogy Semjén a vadászatát azzal igazolja, miszerint ez egy agrárország volna, az csak szimpla baromság, de amikor Szijjártó nekilát magyarázni, miféle demokrácia a miénk, azzal csak egy dolgot igazol, hogy semmilyen. Tegnap tehát kiderült, hogy demokratikus agrárországban élünk, és ez a meghatározás hiányzott még a boldogságunkhoz.

Más sem. Íme hát, megleltem hazámat, sóhajthatnék fel J. A. szavaival, ahol és amelyben egy futsalos hisztigép a demokrácia fokolója, egy puskabuzi a gazdasági berendezkedés meghatározója, Schmitt Mária ehhez ételmezi a történelmet, Németh Szilárd bográcsban főzi a pacalt, Kósa pedig az ész. Az atyuska pediglen az erkélyén iddogál Nagy Ferenccel. Jobb ennél nem lehet, és már nem is kell. Csak annyi, hogy mentsen meg tőlük a Kisjézus. Mert miközben mindeme szépekkel tömik a bávatagok fejét, a LIBE emberei csalódottan térhetnek vissza Brüsszelbe, de igazán nem tudjuk, mire számítottak, amikor személyesen jöttek el hozzánk.

Ez itt a gonosz birodalma, már látják ők is megint és újra. Mert és ugyanis azt fogalmazták meg, hogy azok az aggályok, amelyeket 2018-ban az EP megfogalmazott a magyar jogállamiság helyzetét illetően, továbbra is fennállnak, sőt bizonyos aspektusai romlottak is. Szordínósan megjegyzem, ehhez nem kell libének lenni, elég kiállni a sarokra, nézni a kék plakátokat, a stop Gyurcsány aláírós standokat, mindeközben hallgatni a Kossuth rádiót, ahol sok örömök mellett őket is gyalázzák. Mert ilyen egy demokratikus agrárország, benne a pálinka mint alapvető élelmiszer, és a stadionokban lobognak a családok évének zászlajai buzizás közben. Ilyen lett magyar hazánk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum