Nemzeteccsége

Kovács Zoltán állami levelező, de úgy is, mint agancsügyi megbízott, büszkén mutatta, hogy készen van a nagy mű, igen, és a helyére szállítódott a ciklopi agancskapu, ami bazi ronda, de legalább jó drága. Mindig örülünk, ha ilyeneket finanszírozhatunk, s pláne úgy, hogy meg sem kérdeznek róla. De ilyen ez a mi hazánk, és ilyennek nem szeretjük. Az élet pediglen csudaszép. Mindez nem ingerküszöb, sem a giccs, sem az ellopott milliók. Az már viszont, hogy Kovács levelező-agancsügyes szerint ez a bigyó nemzetünk egységét fejezi ki más csodák mellett, nos, az már delikát.

Ennél már csak az lenne klafább, ha majdan egy adag szarvasürülék is szakralizálódna, és megjelenne benne nemzetünk esszenciája mintegy, ahogyan a földre placcsant szarban lépnének egymásra talpaink. Mert olybá tűnik, mindenben, a bazi nagy Univerzum összes atomjában, amit szertesprickoltak a szétrobbanó csillagok, mindenben is a nemzeteccsége manifesztálódik. Hogy mindezideig olybá tűnt és az is hittük, hogy ez műpátosz, ez cirkusz, bábozás a bávatagoknak, de egyre inkább az csupaszodik le a tébolydában, hogy nem egészen és nem is úgy.

Minden bizonnyal komolyan gondolják, amit permanensen delirálnak. Viszont akkor új irányt kell kijelölni tépelődésünk számára, mert ez a mostani sehová sem vezet. Illetve egy kimenetele azért bizonyos, és ez a zárt osztály főnénivel, szurival és a kedves ápoló bácsikkal, mint sorsunk beteljesülése. Viszont, mint tudvalévő, semmi sem tökéletes, mindenben van gebasz, éteriebben kavics a teremtésben, de igazán profánul szar a propellerben, ami viszont fröcsög, mint a rospic, mégpedig ebben pont az, hogy a nemzeteccsége agancskölteményt az éj leple alatt vitték a helyére.

És, hogy miért, vagy mitől rettegve történnek most már egyre inkább éjszaka a dolgok, nos, ez hatalmas morfondír. Mert, hogy Semjén a genya törvényjavaslatait ilyenkor adogatja be, az még szódával elmegy, nodehogy a nemzeteccsége is halkan, suttogva és sötétben szállítódik a kihalt utakon, az már necces. Mindezzel egyébként elvették tőlünk az örömöt, hogy álltunk volna az utak mentén, s ahogy araszolt volna az orrunk ellőt a nagy, nemzeti agancshalom, benne a bús magyar sors, de mi kiáltozunk volna mégis, hogy éjjen, éjjen soká. És főleg Orbán.

Vagy pediglen egyáltalán nem is. És, ha nem is, akkor vajon mit kiáltoztunk volna, de ezt már sohasem tudjuk meg, mert csak álmodunk az agancsok gubancában megbúvó szencségtűl, ami számunkra föl nem fogható, meg nem érthető, hozzá mi föl nem érünk, mert mégsem mondhatjuk Kovács agancsfelelősre, hogy hát debil ez, pedig olybá tűnik, hogy sajnálatosan az. Egyébiránt szavunk nem lehet, mert ekképp kerek lett a világ, piros és pöttyös is, mint a japáni seggünk, olyannyira éppen. Itten bennem most lobog a lét türelme, mint kitetszik elég erősen vélekedésem szerint.

Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik, és ilyen cuki kurvaságok. Tényleg levegőért kapkod az ember, hogy mit lehet még lerántani a porba, mi veszíti el végleg a jelentését, amikor átkerül a Fidesz-újbeszélbe, mert ugyan eddig is tudtuk, de most válik teljes bizonysággá, hogy a magyarságban fetrengő fideszisták magát az anyanyelvet is szétcseszik. Auschwitz után nem lehet verset írni, mondotta nékünk Adorno, mi pedig úgy látjuk, hogy a NER után képtelenség lesz magyarul beszélni, mert a szavak új jelentéseket kapnak, vagy teljesen elveszítik azokat.

No de mégis ábrándoljunk ezen az agancsba ojtott nemzeteccsége himnuszon kicsinyég, hogy a költőt mi késztette a sajátos következtetés levonására, hogy mit lát abban a kusza szaruban, amit mi képes nem vagyunk. Hol búvik meg benne Arany, hegyeink és lankáink, de mint legfőbb eccsége az, ahogyan Orbán Gyurcsányt a kebelére öleli, amitől zúgni kezdenek a bércek és az ember feje is erősen. Mert ilyen nincs és nem is lehet, de olyannyira, hogy még a mesében sem egyáltalán, következésképp ez a bomlott elme szüleménye, és ezzel már birizgáljuk is az igazat.

Bújtatják pedig nagyon, hogy mire megy ki ez az egész játék velünk, és bizonyosan arra, hogy elvertek hetven milliárdot, nagyját a zsebekbe, és abból mutatni kéne valami maradandót, és hát, ez sikerült, hogy az agancshalom a nemzeteccsége, a kismaci farka pediglen a szent jogar. Más kiváló példát is mutathatnék, milyen képzetek jelenek meg az ember fejiben, amikor szivárog el az esze, de nem győzöm elégszer mondani Ursula igazát, aki José Arcadio Buendiának, a hites urának mondta kérlelve, ha meg kell őrülnie, őrüljön meg magának. És hát, így valahogy.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum