Lélektan

Ha valaki szombat-vasárnap harmincnégy órát dolgozik, hogy közben aludni sem nagyon tud, akkor hétfőn reggelre másképpen látja a világot, mint az, aki épp azért durcás, mert indulni kell a dolgozóba megint, mert kezdődik a józan robot. Kialvatlanul és ezer hír súlyától roskadozva hétfőn reggel az az öröm, hogy a nap süt, a madarak csácsognak, és valahogyan életben van az ember, ha húzza is a lábát, a dereka sajog, és zúg a feje. Azt hinnénk, hogy a kávé segít, ám ez fals tételezés, de a konvenció miatt megadja a szokásnak magát a haldokló, és amint kinyit a kávézó, és a teraszon a pincérlányok asztalt törölgetve várják az első vendéget és a műszak végét egyben, recsegő térdekkel egy székbe hanyatlik arcát a napnak fordítva.

Mondaná a pincérlánynak úgy világirodalmilag, hogy egy Calvadost, gyermekem, de egyrészt nem iszik, másrészt ez nem Bouville, hanem a saját fatornyosa, viszont az undor ugyanaz. Marad a kávé cukor nélkül, és a templom harangjának kongása, mint a lélek hamis eledele, de erről majd máskor. Amint magához tér a nyitásból a kávézó terasza, jönnek sorban a népek, munka előtt, alatt, után, a kávézó mindig tele van, senki nem dolgozik, vagy mindenki főnök. Az ember mellé négyfős társaság telepszik, konszolidáltak, jókedvűek, csinosak, látszik rajtuk, hogy gondjuk alig, s mivel nem túl nagy a terasz, az ember óhatatlanul hallja a csevejt, illetve csak egy férfi hangját, aki Orbán kötcsei beszédéről mesél átszellemülten.

Már maga ez is, amikor az ember előző nap irkált róla a hányingerét visszatartva, már ez is sorsszerű, a szavak minősége és a belőlük sugárzó áhítat és rajongás a másik öröm, mert az ember más fajtársával is ritkán találkozik, lévén leginkább ül a barlangjában, fideszistát meg tényleg ritkán lát közelről. És a szem csillog, a hang lelkesült, amikor a mesélő a csattanóhoz ér, kivár kicsit, s mint valami rossz szónok, teszi föl az íre a pontot a na mit mondott, na mit – hatásszünet -. hogy mi nyerünk, ők veszítenek. És így elérve a katarzist a mesélő eltelten göcög, érezve és éreztetve azt, a világ kerek, nincs mitől félni, Gyurcsány nem jön vissza, minden rendben lesz ezután is, míg a világ, s még két nap. A NER állni fog mindörökké. Ez a sugárzás.

No most, az ember viszont ismeri a mesélőt, a Fidesz őt indította a fatornyosában polgármesternek az előző választáson, és hát, kikapott a patás baloldalitól. Viszont, mint kitetszik, azóta is álmodozik, és hisz abban, hogy ők nyernek a másik oldal veszít, pedig, mint mondtam, egyszer már kikapott. Lehet, hogy győzelemként éli meg, de csodálatra méltó ez a következetlenség, amitől szép lesz számára a világ, de a hit ilyen. És az érdek is. Mert ezen a ponton ugrik be az embernek az Orbánt felszopók hada Nagy Ferenctől Szikoráig és tovább, hogy annyi van, amennyivel Dunát lehetne rekeszteni. Ma mindenki ilyen partizán, s bár nem érdemlik meg, de az ember elkezd ezeknek a lelkén gondolkozni, hogy merre visz az útjuk, milyen ismeretlenek felé.

Nem sejtjük, csak látjuk azt a pontot, amikor ezek behódolnak. Először szervilis szolgák lesznek, s ahogyan mind többet kapnak a rendszertől, mint mélyebbre süllyednek, rajongókká válnak, hívőkké de érdekből, mert belekerülnek úgyannyira a körforgásba és elmerülnek szügyig a ganajban átvéve kitüntetéseket és pénzeket, amikor egy ponton már nem létezik visszaút. A folyamat irreverzibilis, és elönti őket a bizonyosság, hogy addig élnek – legalábbis jól –, amíg a NER létezik, és annak múltával minden: hírnév, pénz, elismertség és megrendelések tovatűnnek, és a leghangosabbak és leghűségesebbek ott maradnak a nagybüdös semmiben. Orbán őket veri át igazán, mert létezésüket a sajátjához köti.

Hogy ezt észre veszik-e, tudják-e, felfogják-e, bizonytalan. Feltehetőleg annyira nem hülye mind az összes, hogy ne lenne tisztában azzal, amit most kap, azt a szolgaságért kapja, így egyetlen reménye van: mi nyerünk, ők veszítenek. Lehangoló lehet így élni, de, mint az ember a kávézó teraszán tapasztalhatta, mégis lehet. Sőt, az is felül a meséknek, mint a kötcsei beszédről áradozó férfi, aki pedig egyszer már kapott egy maflást, de még mindig hisz. Szinte csodálatra méltó ez a következetlenség, de ennyire azért nem megengedő az ember. Főleg azért, mert mint már említette, a barlangjából előjőve és fideszistát látva elönti őt az undor. Pedig a nap süt, a madarak csacsognak, a felhők pediglen szállnak az égen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum