Ima a képviselőkért

Imamozgalom indul megint. Augusztus 20-tól a hosszú télen át egészen áprilisig az ország minden településén legalább egy embernek kell imádkoznia azért, hogy olyan képviselők kerüljenek a parlamentbe, akik a tízparancsolat mind a tíz pontját betartják, aszerint élnek otthon és a nagyvilágban. Az országban hozzávetőleg három és félezer település van, ha mindenütt mindig lesz legalább egy imádkozó ember, a produkciót be lehetne nevezni Guinness-rekordra. Ez térítő tevékenységnek sem utolsó, mert vagy mindenki sorra kerül előbb-utóbb, vagy, ha pedig nem, akkor bérimádkozókat kell fogadni, illetve erővel kötelezni Irma nénit és Lajos bácsit a nemes célú imára, és ez logisztikának sem utolsó.

Mert a kiírás elég szűk mozgásteret ad a cél eléréséhez – tízparancsolattal az ajkukon üljenek be a parlamentbe nemzetünk nagyjai –, ugyanis úgy értelmezem a dolgot, ha egyszer is, egy adott pillanatban a hosszú hónapok alatt nem lesz minden településen ezért imádkozó ember, a varázslat megszűnik, és például Orbán Viktor újra a nyakunkra telepszik, azt pedig ki akarhatja, és hát, ki, az imádkozók. Ez a világ legnagyobb ellentmondása. A mozgalom elindítója bizonyára azért találta ki magunk közt szólván a röhejes és gyerekes maratoni imádkozást, hogy ő és a hasonszőrűek jussanak be megint a parlamentbe, de ezen a ponton megbicsaklik a logika. Mert a tízparancsolatot Orbán nem, hogy nem tartja be, szerintem nem is ismeri.

Ehhez képest Surján László hajdani népjóléti miniszter – aki csatlakozott az imamaratonhoz szintén – a maga nazális hangján kijelentette, hogy jövőre nem csak pártokról szavazunk, az irányról is fogunk dönteni a választáson. Azt is mondta, az a tét, hogy sodródunk-e az értéktelenség felé, elveszítve a józanságunk maradékait is, ahogy a világ számos országában történik, vagy a józan észre hallgatva a közjó és a közerkölcs fog érvényesülni. – Meg kell a szívnek szakadni többirányúlag is. Leginkább, mert habár tiszteletre méltónak igyekszik mutatni magát ez a gondolatmenet, de mégis csak habverés, mert egyrészt ki az, aki ellenőrzi, ki, hol és miképpen tartja be a tízparancsolat reguláit, másrészt pedig ki az, aki ismeri is azokat.

Ha most egy csontlegóból jövet a tízparancsolattal még gyógyítani is képes Káslernek szegeznénk a föladatot, sorolja már el csak úgy csípőből mind az összeset, kudarcot vallana. Mint ahogyan mindenki a Fideszben, mert ők a kereszténységnek egy sajátos, NER alfaját űzik, amely amúgy köszönő viszonyban sincs semmiféle hittel és keresztény erkölccsel. Másfelől a meghirdető nem tudhatni, milyen korban él, milyen időgépe van neki, hogy az ima erejével akarja a valóságot befolyásolni, egyszerűbben közelítve a dolgot, azt kérdezhetnénk tőle, miért tetszik a középkorban élni, bár mindenki oda álmodja magát, ahová csak akarja. Én virágos rétekre szoktam, aminek az az előnye is megvan, hogy kevéssé megy el tőle az eszem.

Hogy másnak mennyire, ahhoz sincsen túl sok közöm, de, ha lehet, ezt a négy fal között tessenek elszenvedni, és nem egy egész ország orrára kötni, sőt, bevonni őket a delíriumba. Illetve az imádkozókhoz még olyan kérdésem is volna, hogy aki hit és mindenféle parancsolatok nélkül önmagában állóan jó és erkölcsös, az szerepet kaphat-e a színházban. A kiírás nem erre utal, aminek viszont az a folyománya, hogy a társadalom nagy része megint csak ki van rekesztve a keresztényi Magyarországból, emiatt pedig azt kell csöndben megjegyeznem, hogy az imádkozók húzzanak a retkesbe. Nem azért, mert nem szeretem őket, hanem, mert álcázva ugyan, de megint olyat találtak ki, ami a hitetlen és végtelenül erkölcstelen Orbán hatalmon maradását szolgálja. Szóval játsszák a kisded játékaikat mással.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum