Rétvári keresztje

Amikor Kaletáról kiderült, hogy erősen pedofil, akkor ő azzal védekezett, hogy viszont mélyen vallásos. Mégpedig keresztény, és innentől nem én tehetek arról, hogy mindezzel relativizálta a kereszténységhez való viszonyunkat, ha nem lett volna már amúgy is ambivalens attól, hogy Orbán a szájára vette a térdre, imához ordítása után. Ez a közismert megtérés nem valami megvilágosodás, hanem a hatalom akarásának eredménye, innen nézvést tehát a Fidesz – és csatolmányai – elvesztették azt a jogukat, hogy az ő kereszténységükkel szemben elnézőek legyünk, mert váltogatott köpönyegekkel szemben miért is lennénk azok.

Másrészről a kereszténység is csak egy gondolat a világ megmagyarázására, ebből a szempontból pedig nem különbözik a húrelmélettől, ami indokolja azt, miért nem borulunk le Sheldon előtt, hanem figyelmesen hallgatjuk okfejtéseit, aztán olykor kiröhögjük. Mindez magyarázza azt a Bödőcs megnyilatkozást is, amikor azt jelentette ki egyik előadásában, hogy „Azt mondják, istennel nem viccelünk. – De.” Mert, ha ezt nem nézzük el, akkor tálibok leszünk, akik máglyára küldik Bödőcsöt. Ez azonban azért nincs így, mert hiába mondogatja reggeltől estig a kedves vezető, hogy Magyarország keresztény ország, Bödőcs lecsapásával: Nem az.

Többen vannak benne a hitetlenek és a kétkedők, akiket a kisebbség meg akar téríteni figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez a XXI. század, mi nem ágyékkötős vademberek vagyunk, ők viszont sajnos misszionárusok. Hogy mi is a baj a Fidesz kereszténységével, arra azt hozom fel magyarázatul, hogy az egyik télen fatornyosomban a helyi Fidesz azon háborodott fel, mert a kiszolgáltatott emberek tüntetni mertek a rabszolgatörvény ellen, mégpedig ádvent időszakában, amivel szerintük szentségtörést követtek el, mert nem suttogva közlekedtek a téren. Ez a budapesti szent szánkók esetének helyi megnyilvánulása, és hasonképp gyomorforgató.

A keresztények ránk akarják kényszeríteni a gondolkodásukat, ha az nem megy, az életmódjukat, kitelepülnek a térre vagy körmenetelnek azon elvárva azt, ha lóbálnak közben egy füstölőt, mindenki, leboruljon. Hát, nem. Ha azt kérik tőlem, tartsam tiszteletben a hitüket, én azt készséggel megteszem, ha nem dörgölik reggeltől estig az orrom alá, és nem hangoztatják, hogy mindattól ők felsőbbrendűek. Mindemellett álszentek is, mert az állítólagos kereszténység a jelképekig terjed, a gondolkodásban, erkölcsben meg nem mutatkozik. A szent szánkók esete is mutatja, a Fidesz hite inkább hajlik a totemizmus felé, ami szintén mókás a maga nemében.

Ha most azt hiszi a nagyságos keresztény közösség, bántom őket, nem így van. Megtehetném, de inkább nézem a nagyító alatt a nyomorukat. Ez pedig a hangosságukban mutatkozik, és abban, hogy egyfolytában arra szólítanak fel, hogy tiszteljük őket és a hitüket. No most, egy személyt eredendően nem tisztelünk, hanem csak, ha kiérdemli. Kaletát tiszteljem például a hitéért? Vagy azt a hitet tiszteljem, amely ilyen embert eredményezett? Látjuk, hogy ezt nem tehetem, a keresztény erkölcsi fölényhez sem elég, ha magam elé tartom a keresztet, viszont szaralak vagyok. Az ilyenből nem tisztelet, hanem megvetés lesz, mint az napjainkban is kitetszik.

Ahogyan azt Rétvári ministráns elvtárs esete is mutatja, aki hamis képekkel hergelt tegnap a Pride ellen. Rétvári a képeivel hazudott, ha keresztény volna, tudná, hogy ez bűn. Emellett önmagát, mint keresztény entitást másként gondolkodóak tünteti fel, akit emiatt sértegetnek. Nem a hite miatt néznek rá morcosan, hanem a hitére rakódó társadalmi guanó miatt, a hittől messze kerülő egyház, a Kaletához hasonlatos papok, és a tőlük hallott uszítás miatt, amit a rajtuk kívül állók, a hitetlenek ellen követnek el, mint valami Eger várát ostromló janicsárok. Nem a kereszténységükkel van a baj, hanem a kizárólagossággal, amit Szent Istvántól datálnak és azzal indokolnak.

Az a hajó már a most Kásler által legózott Mátyás korában megkapta az első léket, amikor a nagy király beengedte az udvarába a humanistákat és reneszánsz embereket, mert bármennyire is gyönyörű az Ómagyar Mária siralom, már csak kultúrtörténet, ugyanis az a világlátás már odalett. Rétvárival, a Fidesszel és az ő hitükkel az a baj, hogy nem hit, hanem köpönyeg, ráadásul erőszakos azzal a meggyőződéssel, ha valamire ráfogják, hogy keresztény, elvárják a többség leborulását előtte, mint a szánkóik előtt, amiből kitetszik, hogy ez az egész magyar keresztény cirkusz nem egyéb, mint hamis pátosz. És hazug is, de miért épp ez lenne a kivétel.

A templomok is stadionok manapság, egyre több épül belőlük, és mindegyik üresen áll. Pár évvel ezelőtti adat szerint a lakosság tizenkilenc százaléka jár rendszeresen oda, de, ami a Fideszre nézvést még tragikusabb, a magukat nagyon vallásosnak tartók – mint Kaleta – aránya csupán tizenöt százalék, és a vonakodva bevallott hívőké sem éri már el az ötvenet. Rétvári nézőpontjából tehát a kisebbség, olykor elenyésző kisebbség követel magának tiszteletet, ami nem azt jelenti, hogy nézzük jó szemmel a hóbortjaikat, hanem azt, hogy lehetőleg igazodjunk hozzájuk. Ez nem fog menni. Nem a jó szándék, hanem a józan ész miatt, így az a szelíd kérés, hogy hagyjanak békén a hitükkel. Én sem várom el, hogy értsék az információparadoxont.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum