A nevetés

Gulyás Gergely kancelláriaminisztert tegnap egy kérdésre adott válasza után kiröhögték az újságírók. Politikusnak ennél nagyobb csapás nincs. Azzal, hogy a képébe nevetnek a mondandója miatt, egy csapásra hullik le róla minden lepel és méltóság, abban a pillanatban veszti el látványosan szavahihetőségét, abban a pillanatban semmisül meg politikusként. Amikor egy politikust szemtől szembe röhögnek ki, onnantól kezdve megszűnik politikusnak lenni, összedől az ebből fakadó és e köré épített tákolmány. Mert egy politikus, amikor rangot és funkciót kap, óhatatlanul elkezd levitálni, az emberek fölött lévőnek érzi magát.

Ennek oka ismeretlen, ám csak nagyon kevesek képesek kikerülni ezt a csapdát. Belőlük lesznek az államférfiak. Mindenki más megvetendően szánalmas, legyen a ranglétra akármilyen magas fokán, amikor abban a tévhitben él, miszerint politikusként különös lenne az emberek között, holott nem az. Ilyen szemszögből a gyűlölet vagy rajongás érdektelen, mindkettő erős érzelmi erőket mutat, ilyképp valamilyen függést. Ha viszont kiröhögik az embert, ez a kapocs egycsapásra szűnik meg, szellemi értelemben ott áll a kiröhögött egy szál alsógatyában, és jobb, ha szó nélkül eloldalog. Minden mondat, amit ezután kiejt a száján, a kárára van.

Gulyás Gergelynek azok után, hogy kiröhögték, nem volna tanácsos nyilvánosan megszólalni. Mégis meg fog, mert azt sem értette, tegnap miért keltett derültséget az a nyilatkozata, ami úgy volt értelmezhető, hogy a Fidesz soraiban nincsenek melegek. Szájer után nagy merészség és nagy ostobaság ilyet állítani, és tegnap volt az a nap, amikor – bár ugyanilyen merészségeket már hallottunk – átszakadt egy gát, és a jelen lévő újságírók ahelyett, hogy jogosan szétcincálták volna Gulyás szavait, képletesen legyintettek és pofán röhögték, ami azt fejezte ki, hogy ez a Gulyás már menthetetlen, erre már másképp reagálni nem lehet. És ez ösztönös volt.

Ezért nem kellene többet Gulyásnak nyilvánosság előtt beszélnie, ugyanis most már teljesen mindegy, mit mond, semminek sem lesz hitele. Igaz, eddig sem volt, a hitelvesztés azonban most teljesedett ki, s hogy miért, az erre adott válaszban az is benne rejlik, hogy mi okozta a miniszter képenröhögését. A Fidesz nem tanulmányozza Bergsont, mert ha ezt tenné, nem követne el a mesterinek tartott – amúgy végletesen ostoba – kommunikációjában alapvető hibákat. De elkövet, amiért most röhögték ki először, de nem utoljára. Így, ha Bergsonnak igaza volt, de eleddig úgy tűnik, hogy az volt, bizakodva tekinthetünk a kajla jövőbe.

Henri Bergson egy egész könyvet szentelt a nevetés filozófiájának, minden oldalról megközelítve és megvizsgálva ezt a kizárólag emberi tevékenységet. És több más mellett arra jutott, hogy élő dolgokon – mivel máson nem is lehet, ha csak nem antopomorfizáljuk őket – akkor nevetünk elsőként, ha egy pillanatra elfelejtenek élni, gépies szokások szerint cselekszenek, mechanizmusokká válnak, nem alkalmazkodnak a körülményekhez, különböző helyzetben egyformán cselekszenek. A Fidesz, amelynek kommunikációját eddig találékonyan a papagájkommandó meghatározással illettünk, ennek a leggyönyörűbb példája.

Miniszterelnökünk és az ő csinovnyikjai Szijjártótól most Gulyásig bezárólag minden helyzetben, mindig mindenhol ugyanazt hajtogatják már évek óta, ha képileg kellene ábrázolni, akkor ők Chaplin kisembere a Modern időkből a gyári műszak után, aki annak végeztével sem képes abbahagyni a gépies mozdulatokat. Ezért nevet rajta a mozik népe, és voltaképp ezért röhögték ki most Gulyást is. Ebből a nézőpontból mindegy is, mit mond, itt az ismétlődés a lényeg, viszont ha hozzá vesszük mondandójának abszurd tartalmát, a hatás még inkább fölerősödik. Így voltaképp az a különös, hogy az újságírók nem estek le a székről röhögtükben, mint valami rossz kabaréban.

Mert amin részt vetek, voltaképp az. Amiben élünk, valójában az, bármilyen borzalmas is. Eljutottunk arra a szintre, amikor tudjuk, amit hallunk, abból semmit nem érdemes komolyan venni, eljutva Nietzschéig, miszerint minden hazug, mindent szabad. A tegnapi röhögés voltaképp a béklyó levetésének első aktusa volt, s ha az összes gonosztevőn hasonképp tudunk kacagni, az a szabadság első foka. Azért is, mert Bergson arra is tanít, hogy a nevetés érzelemmentes, mert minden érzés, szánalom szeretet, gyűlölet megöli a kacagást. Amikor tehát Gulyást kiröhögjük, ezzel azt is mutatjuk, hogy érzelmeink irányába nincsenek, azaz, szánakozás nélkül tudjuk börtönbe küldeni őt.