A kényszerzubbony szorítása

Szólani kell. Mert hiába, hogy tudjuk, eszünkkel fölfogjuk és meg is értjük, hogy ami van ezzel a gyerekvédelmi népszavazással, az a terelési most már mindenről, a vágtató Pegasustól a megülő Fudanig, az el nem siratott harmincezer halottól az összes ellopott pénzünkig, Mészárostól Tiborczig és Ráhelig, KESMA-tól a Népszabadság haláláig és nyugdíjpénztáról rabszolgamunkáig, ez azért már egy szint. Lefelé meghatározni a nívóját nehezen lehetne, és ha abban bíznánk, hogy ez a szint azért már az egyatábornak is túl alacsonyan van, ilyenben reménykedni önámítás.

Mert és ugyanis a kommentek népe, úgy is mint a nép tiszta hangja, mindig mutatja nekünk az igazat. Ebben az esetben azt, hogy még ezzel a minden képzeletet felülmúlóan aljasul abszurd népszavazással, annak kérdéseivel is célt ér annak megfogalmazója, amikor az iránt érdeklődik, hogy „Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhetők legyenek nemátalakító kezelések?” – S míg magunk azon morfondírozunk, hogy hát hülye-e, aki ilyesmiket kérdez, meg egyáltalán hogyan képzeli és mire gondol, akkor a rajongó mindentudó megszólalása a valóság súlyával taglóz le teljesen.

A kommentfalon böfögi oda ugyanis, hogy bizony, ő tudja, hallott róla, hogy ezek egészen kis korban, titokzatos tabletták beadásával kezdik a dolgot, úgy terelgetik a kisdedeket az ördögi úton, hogy későbben majd lemetéltessék a kis fütyijüket. És ezen a ponton döbbenünk rá, hogy immár nem az a kérdés a rezsim újabb aljasságát vizsgálva, hogy miért, hanem, hogy mi a hatása, és látjuk, hogy ez. Amikor azt hinnénk, hogy épeszű ember esetleg kiköpve kiröhögi Orbán újabb terelési és elhülyítési kísérletét, azt kell látnia, hogy van termékeny talaj, ahová a téboly magvait elveti.

Ha már mezőgazdaság, ugye. De a kis közjáték után látjuk, hogy nem az a dilemma, mi ez és hogyan képzeli mégis az egészet, hanem, hogy mi lesz ebből, vagy mi lehet. Baj. Nagy baj, hogy tömören fogalmazzunk. Illetve már van is, ha az elbuzító tablettáról tudomással bíró polgártársra gondolunk, aki tudja, és ezt is tudja. Édes hazánkban – ami egyre inkább kezdi elveszíteni haza jellegét – tizenegy éve dúl a háború szakadatlan. A szép jóságot és a szelíd értelmet, s velük együtt ezek hordozóját, téged szeretnének kiszorítani belőle.

Minden egyes ilyen alkalom, amikor azokhoz szólnak, akik szerint tablettáktól elsorvad a gyerek töke, ezt szolgálja. Minden egyes nap, minden pénteki megszólalás a Kossuthon elvesz valamit a józan észből, de ezzel a népszavazással meglett mindennek az alja. Bár, mint ahogyan a népi bölcsesség tudja, soha ne mondd azt, hogy soha, mi se tételezzük, hogy ennél lejjebb már nincs, mert mindig bebizonyosodik, hogy de, bizony van. Ez a háború jellegéből fakad, ami permanens, mindig új ellenség kell, amelyek fogyatkozván spirálisan halad a nívó egyre lejjebb.

Csakhogy ez az út a pokolba visz. Nem csak a kedves vezető számára, mert bár ő nem is sejti, vagy tudja ugyan, de titkolja, hogy már ott is van. Ott van a kevlárjával, a függöny mögé bújásával, a menekülésével, kijönni ebből már nem tud. Rendszere jellegéből fakadóan konszolidálódni nem képes, mert harc és gyűlölet híján elveszítené amúgy is egyre fogyatkozó táborát, mindig újabb nyulat kell hát a kalapból elővarázsolni, és most ez sikerült. Orbán ebbe bele fog bukni. Az idejét és módját még nem ismerem, de rálépett az elveszés útjára, azért, mert a tébolyéra lépett rá. Visszafordulni pedig nem lehet.

Hogy az egész ország elveszik-e ebben az utolsó caligulai tobzódásban, az rajtunk múlik. Hogy ellene tenni mit lehetne, azt én nem tudom, azt viszont igen, hogy figyelni kell, mert megőrült a Sátán. Amikor tegnap a kedves vezető mikrofonhoz ült, hogy bejelentse legújabb hagymázas magamentési akcióját, az volt az a pillanat spengleri értelemben, amikor Hitler Berlin védelmére szólította fel a csecsszopókat is. Tegnap volt az a pont, amikor a téboly önmagába fordult, amikor elkezdett szorítani a kényszerzubbony. Tegnap volt az a nap, amikor visszafordíthatatlanul kiderült, ettől az alaktól meg kell szabadulni, ha azt szeretnénk, hogy az unokáinknak is legyen hazája. Ide jutottunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum