A koviubi mint vízió

Orbán Viktor a kormány szájával ugyan, de mégis csak visszaszívta a civil szervezetek adományozóinak bejelentési kötelezettségét. Két hétig volt érvényben az ezt bevezető regula, s ha így ugyan gránit szilárdságúnak nem is mondható, de tartóoszlopos tákolmánynak talán kicsinyég igen. Nem tudni mi volt a nem ér a nevem, káposzta a fejem oka. Lehetett a brüsszeli pénzek féltése, a felcsúti lebukás-kiderülés, CÖF tisztánlátás, amik elég kínosak bírtak volna lenni. Egyetlen dolog biztos, nem a civilek tiltakozása okozta a pálfordulást, mert civilekkel, egyáltalán a Fideszen kívül álló emberek csoportjaival Orbán Viktor nem foglalkozik soha.

Nagy valószínűséggel a sajátjaival sem igazán. Csak mint a hatalom megszerzésének és megtartásának segédcsapatai gondol rájuk, ilyképp számok csupán és voltaképp a palettán, de ez legyen az ő saját bejáratú nyomoruk. Az, hogy ez a törvény (rendelet, ki igazodik ki már ebben a kuplerájban) érvényét veszítette, a felhőtlen öröm maga, egy aljassággal kevesebb nyomorítja az életünket. Marad még elég úgyis. És most mégsem a felszabadult boldogság tapsikolása jön elő belőlem, hanem a rámutatás bölcsessége, hogy lám, ez is mutatja, hol is élünk. De leginkább mégis azt, hogy Orbán milyen tehetségtelen, és mellette szaralak, természetszerűleg.

Szokásban van politikusi zsenijét dicsőíteni, okosságát és végtelen bölcsességét, ahogyan jól megtervezett lépésekkel halad a céljai felé, váltogatja az ideológiákat, mint más a szaros gatyát, hogy mindenkit hogyan tart sakkban a pávatáncával. Olybá tűnik ezekből, mintha volna valami távlatos cél, ami megvalósulásáért dolgozik és gondolkozik, ámde meg kell látunk, ilyennel nem rendelkezik. Víziója, ha van, az a kovászos uborka, stratégiája nincs, taktikája csupán, ami a rögtönzésen alapul, mint ennek a rendeletnek a bevezetése és villámgyors visszavonása is mutatja, ami annak bizonysága, hogy gondolat nem volt mögötte, csak a bosszú ösztöne.

Kies hazánkban a Fidesz és így Orbán uralma alatt nem történik kormányzás, törvények – mostanában rendeletek – hasraütésre születnek. Akikre vonatkoznak, azokat meg nem kérdezik, hatásukat nem vizsgálják. A törvényekkel és hovatovább az alkotmánnyal (alaptörvénnyel) napi szintű ügyeket intéznek, mintha csak fölírnák egy cetlire, mit kell hozni a boltból. Számtalan példát tudnánk mutatni erre a tempóra, de fölösleges, többek között ezért nem kapják meg a helyreállítási pénzeket, s nem azért mert Brüsszel melegeket akar küldeni az oviba. A tehetségtelen aljasságukat ott is ordítással takarják, a hangerő az érv, a decibel a meggyőzés.

Tisztára útszéli kocsma, és annak a nívója. Így visszanézve egyébként az ember elcsodálkozik, hogy az ország még úgy-ahogy működik, nagy valószínűséggel a tehetetlenségi nyomaték viszi előre. S hogy ez így van, az is mutatja, hogy nincs neki irány szabva, megy, amerre az ordítás szele fújja, az útját utólag megtákolják rendeletekkel, törvényekkel. Amiben előre gondolkozás és tervszerűség mutatkozik, az a lopás lepapírozása, ezen kívül minden mellékszál, illetve ennek alárendelt. S bármennyire fura is, mert boldognak kellene lenni a civilekkel való engedékenység miatt, az ember mégsem és nem egészen az.

Mindez arra bizonyság ugyanis, hogy az történt, a kedves vezető nagy felhorgadásában, hogy szopassuk meg a civileket, kitalált valamit. S ahogy visszanézett a nagy műre, akkor döbbent rá, hogy ez az ő érdekeit is sérti. Ez pedig felülírta a bosszú akarását, pragmatika legyőzte megint az ideát, ahogyan Jézust is azonmód tagadná meg, ha egy bolt útjában állna. Ez a maffia vallásossága, és a keresztapa ügyintézése. Orbán nem kormányoz, a lopás útját egyengeti évtizede, ez a nagy eszme, minden más csak máz, akkor és úgy félre dobva, mint a kapcát, ahogyan ezt a rendeletet is. Mindezekből fakadva Orbán még kormányosnak is nehezen nevezhető.

Államférfinak régen nem, miniszterelnöknek egyre kevésbé. De nem is akarjuk mi sehogyan sem nevezni őt, ez a kis karcolat csak arra való, hogy megmutassa, bár a manusnak a létező összes hatalmi eszköz (pénz, paripa, fegyver) a rendelkezésére áll és a tulajdonában van, de ezen kívül nem valami nehezen ledönthető kőszobor, hanem piti tolvaj csupán. Bár nagyban csinálja, de a nívója az. Egészen könnyen zavarba hozható, ezért nem is vitatkozik, csak nézi az arcmását a tükörben, egyre nagyobbnak látva magát, ácsorogva a stokiján, amit Európa trónjának hisz. Összevissza kapkodó pitiáner alak, aki a kleptomániába fog belebukni, nem eszmékbe és ideákba. Az nincs neki.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum