Orbán Viktor a kormány szájával ugyan, de mégis csak visszaszívta a civil szervezetek adományozóinak bejelentési kötelezettségét. Két hétig volt érvényben az ezt bevezető regula, s ha így ugyan gránit szilárdságúnak nem is mondható, de tartóoszlopos tákolmánynak talán kicsinyég igen. Nem tudni mi volt a nem ér a nevem, káposzta a fejem oka. Lehetett a brüsszeli pénzek féltése, a felcsúti lebukás-kiderülés, CÖF tisztánlátás, amik elég kínosak bírtak volna lenni. Egyetlen dolog biztos, nem a civilek tiltakozása okozta a pálfordulást, mert civilekkel, egyáltalán a Fideszen kívül álló emberek csoportjaival Orbán Viktor nem foglalkozik soha.
Nagy valószínűséggel a sajátjaival sem igazán. Csak mint a hatalom megszerzésének és megtartásának segédcsapatai gondol rájuk, ilyképp számok csupán és voltaképp a palettán, de ez legyen az ő saját bejáratú nyomoruk. Az, hogy ez a törvény (rendelet, ki igazodik ki már ebben a kuplerájban) érvényét veszítette, a felhőtlen öröm maga, egy aljassággal kevesebb nyomorítja az életünket. Marad még elég úgyis. És most mégsem a felszabadult boldogság tapsikolása jön elő belőlem, hanem a rámutatás bölcsessége, hogy lám, ez is mutatja, hol is élünk. De leginkább mégis azt, hogy Orbán milyen tehetségtelen, és mellette szaralak, természetszerűleg.
Szokásban van politikusi zsenijét dicsőíteni, okosságát és végtelen bölcsességét, ahogyan jól megtervezett lépésekkel halad a céljai felé, váltogatja az ideológiákat, mint más a szaros gatyát, hogy mindenkit hogyan tart sakkban a pávatáncával. Olybá tűnik ezekből, mintha volna valami távlatos cél, ami megvalósulásáért dolgozik és gondolkozik, ámde meg kell látunk, ilyennel nem rendelkezik. Víziója, ha van, az a kovászos uborka, stratégiája nincs, taktikája csupán, ami a rögtönzésen alapul, mint ennek a rendeletnek a bevezetése és villámgyors visszavonása is mutatja, ami annak bizonysága, hogy gondolat nem volt mögötte, csak a bosszú ösztöne.
Kies hazánkban a Fidesz és így Orbán uralma alatt nem történik kormányzás, törvények – mostanában rendeletek – hasraütésre születnek. Akikre vonatkoznak, azokat meg nem kérdezik, hatásukat nem vizsgálják. A törvényekkel és hovatovább az alkotmánnyal (alaptörvénnyel) napi szintű ügyeket intéznek, mintha csak fölírnák egy cetlire, mit kell hozni a boltból. Számtalan példát tudnánk mutatni erre a tempóra, de fölösleges, többek között ezért nem kapják meg a helyreállítási pénzeket, s nem azért mert Brüsszel melegeket akar küldeni az oviba. A tehetségtelen aljasságukat ott is ordítással takarják, a hangerő az érv, a decibel a meggyőzés.
Tisztára útszéli kocsma, és annak a nívója. Így visszanézve egyébként az ember elcsodálkozik, hogy az ország még úgy-ahogy működik, nagy valószínűséggel a tehetetlenségi nyomaték viszi előre. S hogy ez így van, az is mutatja, hogy nincs neki irány szabva, megy, amerre az ordítás szele fújja, az útját utólag megtákolják rendeletekkel, törvényekkel. Amiben előre gondolkozás és tervszerűség mutatkozik, az a lopás lepapírozása, ezen kívül minden mellékszál, illetve ennek alárendelt. S bármennyire fura is, mert boldognak kellene lenni a civilekkel való engedékenység miatt, az ember mégsem és nem egészen az.
Mindez arra bizonyság ugyanis, hogy az történt, a kedves vezető nagy felhorgadásában, hogy szopassuk meg a civileket, kitalált valamit. S ahogy visszanézett a nagy műre, akkor döbbent rá, hogy ez az ő érdekeit is sérti. Ez pedig felülírta a bosszú akarását, pragmatika legyőzte megint az ideát, ahogyan Jézust is azonmód tagadná meg, ha egy bolt útjában állna. Ez a maffia vallásossága, és a keresztapa ügyintézése. Orbán nem kormányoz, a lopás útját egyengeti évtizede, ez a nagy eszme, minden más csak máz, akkor és úgy félre dobva, mint a kapcát, ahogyan ezt a rendeletet is. Mindezekből fakadva Orbán még kormányosnak is nehezen nevezhető.
Államférfinak régen nem, miniszterelnöknek egyre kevésbé. De nem is akarjuk mi sehogyan sem nevezni őt, ez a kis karcolat csak arra való, hogy megmutassa, bár a manusnak a létező összes hatalmi eszköz (pénz, paripa, fegyver) a rendelkezésére áll és a tulajdonában van, de ezen kívül nem valami nehezen ledönthető kőszobor, hanem piti tolvaj csupán. Bár nagyban csinálja, de a nívója az. Egészen könnyen zavarba hozható, ezért nem is vitatkozik, csak nézi az arcmását a tükörben, egyre nagyobbnak látva magát, ácsorogva a stokiján, amit Európa trónjának hisz. Összevissza kapkodó pitiáner alak, aki a kleptomániába fog belebukni, nem eszmékbe és ideákba. Az nincs neki.
Vélemény, hozzászólás?