Európa pöcegödre

Valaki provokálhatta a galamblelkű magyari szurkolókat, csakis úgy lehetett. Sorosok, gyurcsányik, szivárvány a levegőégen, ilyenek. Bizonyságot nyert ugyanis, hogy például a magyar-francia meccsen, amikor Mbappéhoz, Benzemához került a labda, a magyari szurkolók huhogtak, rasszistáskodtak, és az UEFA jelentése szerint a magyar-portugálon is diszkriminatívan viselkedtek. (És akkor az UEFA még fideszista törvényeket nem is olvasott.) Mindenesetre az UEFA a magyari aranylábúak két következő hazai meccséről kitiltotta a szurkolókat, ezen túl kiszabott százezer euró büntetést, és arra kötelezte a magyar szövetséget, hogy a zárt kapus meccseken rakjon ki egy „Egyenlő játék” feliratú molinót.

Hogy provokáció következménye lehetett a baleset, onnan következtethető ki, hogy Münchenben is akadtak gondok a német-magyaron, illetve előtte az utcán. Szijjártó Péter elbeszéléséből tudjuk, hogy ott meg a bajor rendőrök cukkolták a magyariakat. Ők épp Kant kategorikus imperatívuszáról diskuráltak bambival a kezükben, amikor a bajorok böködték őket a göcsörtös ujjaikkal, hogy úgyse mered mondani, hogy Sieg Heil, vagy, hogy nem mered megmutatni a nyakadon a horogkereszt tetkót. És olyan hatalmas kitartással cukkolódtak ezek a bajorok, hogy a magyariak már csak nemzeti büszkeségből is megtették, amire buzdították őket, és aztán vitték a brancsot a rácsos autóval el. Ez sem lehetett másként.

A szurkoló egyébként szerte a világon egylényegű. A különbség annyi, hogy másutt, amikor kibukik belőle az egy darab bitje, akkor az állam, a hatalom, kormányzó párt, miniszterelnök és külügyminiszter nem áll mögéje, nem helyesel a vadbaromságnak, nem védi és magyarázza azt, és nem igyekszik másra kenni a szart, ami egyébként ott virít a szája sarkában. Míg nálunk viszont igen. Itt a hatalom, ami a NER, ugye, teljes mellszélességgel vallja, hogy a tapló szurkoló neki tetsző, voltaképp ő maga a B-közép, ő huhog a lelátón és ő lendíti a karját, hogy Sieg Heil. Amíg másutt a bunkó szurkoló a társadalom pereme, a NER-ben a veleje, ilyképp a bunkó szurkoló a NER maga. Másképpen ez nem is lehet.

Látjuk ugyanis, hogy a NER értékrendje megegyezik a náci karlendítő szurkolóval, a NER huhog, és a NER rekeszt ki, csak a NER-t nem viszik el a bajor rendőrök, pedig elvihetnék. Egyébként erre nagyszerű alkalom volt ez a láblabdás európai játék, végérvényesen elvált a szar a májától, kivillant a foguk fehérje, másképpen fogalmazva, előttünk állt a NER szellemisége a maga pőre valójában, a NER az útszéli szellemiségével. Még el sem kellett kezdődnie a nagy futballjátéknak, már az előkészületek alatt, amikor a térdeplő íreket kifütyölte a magyari szurkoló, mint valami bávatag barom, akkor is látszott az egylényegűség, mikor is a kedves vezető szerint az írek provokálták a magyari szurkoló bunkó, kényes lelkét.

Ott kezdődött, az utcán vonulva, szlovákok, románok kurvannyát szidva folytatódott, a stadionban huhogva, Münchenben náculva teljesedett ki a magyari néplélek, ami így ránézvést nem egyéb, mint Európa pöcegödre. S nem azért, mintha másutt ilyen nem történne meg, hanem, mert utána a hatalom nem döngeti a mellét, hogy ez vagyok én. Nálunk igen, kiegészítve azzal, hogy a homofóbiánkkal foglalkozik már a fél világ, ezek pedig, az egész csürhe a mellét döngeti, miszerint több tiszteletet a magyaroknak, nekünk aztán senki ne dirigáljon és mondja meg, mit gondoljunk. Pedig nem ártana, mert magunktól B-közép nívóra vagyunk képesek csupán, mint kitetszik. És nagyon büszkék is vagyunk rá, hogy ilyen aljasan bunkók vagyunk.

A hír egyébként, hogy az UEFA szankcionálja a mimagyarokat, tegnap jelent meg, és még nem ismerjük a rá érkező hivatalos reakciókat. Hogy most akkor Soros-e vagy Gyurcsány, baloldali médiatúlsúly és jobboldali, keresztény erkölcsi fölény, ami viszont a jelek szerint ez. Bár még nem is indul a vonatozott a jámbor kopaszsereg, pedig az is benne van a repertoárban. Így ért véget számunkra a láblabdás Európa-bajnokság, végleg és végérvényesen beárazva magunkat, de még egyszer mondom, nem a szurkolók miatt. Mert mindenhol vannak barmok, ám sehol sem mondja azt a regnáló kormány, hogy ez voltaképp ő, hogy ez neki igazából tetszik, s akinek ez nem, az kommunista összeesküvő. Mondom, ilyen nincs sehol. Csakis itt, minálunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum