Wijnaldum keze

Minden kiskölöknek életre szóló élmény a meccs előtt egy futballista kezét fogva kisétálni a gyöpre. Ezért találták ki a játékoskísérőket a nagy meccseken és nagy tornákon, amikor a kis krapekok vagy büszkén, vagy halálra vált tekintettel, egy világsztár kezét fogva bandukolnak a stadion közepére, és érezhetik, hogy a több tízezer ember nekik ordít. Nagy valószínűséggel hatalmas elszánások születnek ilyenkor, a kis manusok elhatározzák, hogy ők is világsztárok lesznek, s pár év múlva ők fogják majd egy gyerek kezét. Erről szól a Pettyes labda a világkupában című regény, s ha a mai futballban valami pozitívumot lehet találni a rengeteg visszataszító mellett, akkor ez az.

Nem sok, de mégis valami. Egy kiskölök aztán dagadó mellel mesélheti a kis barátainak a grundon, osztályban vagy a téren, hogy ő mondjuk Wijnaldum kezét fogva állt dagadó mellel a stadionban, akinek az érintése is földöntúli élmény. Bár grund, osztály vagy tér már nincs, vagy nem biztos, hogy van, helyette körbe lehet lőni a szájberen a képet, de ilyen világot élünk. Wijnaldum meg azért, mert a holland-cseh meccsről lesz most szó, és ennek a láblabdásnak tetszik a neve. Olyan, mintha vajat kennénk a friss kenyérre – nekem legalábbis –, de mások ide gondolhatják akármely szivárványos holland vagy szőrös tökű cseh játékos anyakönyvét is, nekem mindegy.

Én maradok a vajaskenyér Wijnaldumnál, és mellé teszem a Szijjártóét, mert róla lesz szó, illetve a két csemetéjéről, akik – most még – nem tehetnek semmiről. A holland-cseh meccs ilyen kölök-kísérői közt feltűnt Szijjártó két fiának neve, ami tényt illetékes helyen se nem cáfoltak, se meg nem erősítettek, ami azt jelenti, hogy ők voltak azok. Ezeket a kísérő kölkeket épp a fentebb megmutatott kiváltságos élmények és érzések miatt sorsolással választják ki, hogy ugyanazzal az eséllyel foghassa a futballista kezét a tehénpásztor gyereke, mint a hadvezéré, ez mindezideig tehát egy demokratikus, és félig a szerencsén alapuló eljárás volt. Nem így azonban a NER-ben, ahol nem az.

Hogy Szijjártó Patrik és Péter, akik a NER külügyminiszterének gyerekei, egyszerre tűnnek fel a kísérők névsorában, olyan véletlen nem létezik, és ez azt mutatja, hogy a sorsolás irányított volt. Mondhatnák, nem nagy dolog, viszont debizony az, mert mindent elmond társadalmunkról az egyenlők és egyenlőbbek kilátástalan viszonyáról. Ez nem egyéb, mint az apuka tolakvása a sorban, lecsupaszítva az, hogy neki jut hús, a mögötte állónak nem. Ez a párttitkár vagy a kegyelmes úr kiváltsága, egyre megy, ez köpedelem. Az ilyet később büntetik, ha nem játékoskísérői odahatásról van szó. A züllött Amerikában például pörbe készülnek fogni a Született feleségek színésznőjét.

Felicity Hufmann (Lynette) a való életben odahatott, hogy a gyereke bejusson valami egyetemre, és ez nem tetszik az ottani törvénynek. Amerika messze van, Magyarország közel, ez itt nem demokrácia, hanem valami más, itt a NER potentátjai csak felemelik a telefont, és minden van, mint a mesében. Echte a Kádár rendszer azzal a toldással, hogy az eszméi viszont fasiszták, azaz, a lehető legrosszabb az elegy. Mindezek után gondoljunk bele az ártatlan Szijjártó gyerekek lelkébe, akik azzal nőnek fel, akármi nyűgük van, apu csak felemeli a telefont a jachton, és minden el is intéződik. Ebből nem lesz pettyes labda a világkupában, ebből nem lesz semmi, amiért dolgozni kell.

Ami viszont ebben a sztoriban a még rosszabb lehet, ha a Szijjártó gyerekeknek eszébe nem jutott volna ilyen kísérőset játszani, hanem az apjuk álmodta oda őket a gyöpre magát képzelve a helyükbe. Az Orbán gyerek, a Gazsi is az apja helyett készült futballista lenni, aztán látjuk, hová jutott. Ismerünk ilyen szülőket, akik a gyerekükkel akarják beteljesíteni saját elvetélt álmaikat, aminél rosszabb nincsen. Toldásként, ha az ilyen szülőnek végtelen a hatalma, abból jó soha ki nem sül, illetve, amint kitetszik, egészen lehangoló dolgok következnek belőle. És most a Gazsi gyerekre mutatunk, a Szijjártók még előtte állnak a fölnövésnek, de egyszer fel fognak. Ez egészen biztos.