A szerkesztési dolgozóban az a jó, hogy a sajtómunkás közvetlenül érezheti az olvasó nagyközönség törődését. Úgy nagy általánosságban a barmok vagytok, miket irkáltok itt össze metódussal, ha az olvasó nagyközönség nem érti a betűket, ami abból is kitetszik, ha a szerkesztő sajtómunkás odabiggyeszti, hogy a szöveget az MTI szerezte, akkor is azzal vádolják, hogy az ujjából szopta. Sajtómunkás ilyenekből jól ki nem jön, a saját és anyukája életével és tisztességével áldozik a műszaknak, repedt sarkú az egyik, féreg a másik. Az olvasó nagyközönség úgy nagy általában leképezi társadalmunk kognitív és mentális állapotát.
Kiábrándítónak is lenne mondható, ha nem ez lenne az általános, mert mit várjunk egy olyan élettől, amelyben például Kósa Lajos tényező. Régen, még a boldogult print időszakban ez az olvasó-író viszony sokkal bensőségesebb és kidolgozottabb volt, sőt talán meghittnek is mondható így visszatekintve. Mert nem az volt, hogy csak beütötte a telójába a kommentet az olvasó nagyközönség, miszerint hülyék vagytok, az is kár, hogy anyátok megszült. Hanem a print korszakban levélpapírt kellett venni, borítékot, bélyeget, le kellett ülni az asztalhoz, és megfontoltan szidni a sajtómunkás anyukáját. Majd elballagni a postaládához feladni a levelet.
S mindeközben az olvasó nagyközönség permanensen a sajtómunkásra gondolt. Egy ilyen viszonyt ma már szerelemnek neveznek, de minimum házasságnak, amiben a kitartó érzelem ilyen élénken van jelen, ha az az utálat is. Ám most mégsem ez a főfogás, hanem a kilátástalanság, mint magyari népünk mentális kidolgozatlanságának bizonyítéka és szomorú tükre. Tegnap volt hír ugyanis, hogy B-közepes társadalmunk böffenéseként mintegy két német diáklányt a Puskás Arénában, úgy is, mint szentély, leköptek és megütöttek, mert szivárványosra volt föstve az arcuk, ami a karikás ustorok kajla világában főbenjáró vétek.
A kereszténynáci szurkolók természetes reakciója ez, ha szivárványt látnak, köpni kell, pedig nem is szerelmesek, mint az AE Bizottság Tánczenekar abból a korszakból, amikor azt hittük, Magyarországból még lehet valami. Aztán meg nem lett, mint kitetszik. Erre a hírre viszont, hogy a kereszténynácik leköptek és megütöttek két lányt, mintha villamoson utaztak volna SZFE-s maszkban, szóval erre is érkeztek reakciók a nyájas olvasóközönségtől, a cselekedet elítélésén kívül nagy számban olyan metódussal, hogy a két lány miért provokálta a kereszténynácikat, ne csodálkozzanak, ha pofán vágták őket nevelési szándékkal.
Ez a jobboldali erkölcsi fölény mutatkozik meg akkor is, amikor a megerőszakolt nő a bűnös, mert mondjuk kurta volt a szoknyája, mint Gogolákné elvtársnőnek, vagy csak szimplán szoknya volt rajta. Ez arra készteti a karikás ustorosokat, hogy azt letépjék, ez ok-okozati viszony a bűn legkisebb legyintése nélkül, tiszta matematika csupán. Ugyanakkor ugyanezek a jobboldali erkölcsi fölények azt is kifogással illetik, ha egy nő csadort visel. Semmi sem jó, ami azt mutatja, hogy szűk ez a bolygó a jobboldali erkölcsi fölénynek, leginkább senkit nem látna rajta önmagán és disznózsíros társain kívül, de ezt is tudjuk, nincs itt semmi látnivaló tessenek oszolni.
És éppen ezért vagy netán ennek ellenére nem is ez az érdekes, hanem az a józan hang, ami szintén megszólalt, és azt mondta, a fennálló helyzetben meggondolatlanok voltak a lányok a szivárványos pingálódással. Hogy ez az olvasóközönség olybá veszi az életet, hogy van ez a status quo, amelyben a jobboldali erkölcsi fölény mindent elsöpör, ami nem tetszik neki, semmibe vesz alapvető emberi jogokat, amire az olvasóközönség azt mondja, nincs mit tenni, húzzuk be fülünket, farkunkat, ami metódus Bandié, a lóé az Állatfarmból, akinek egy reakciója van minden aljasságra, hogy majd még többet dolgozik. Azt mondanám erre, hogy nem.
Hogy a francokat. Lám, mire nem jó a szerkesztési dolgozó, amikor egy hír, akárha lakmusz képezi le kies hazánk kiábrándító valóságát. Mert az egyik oldalon van a dögöljön meg mindenki Orbánon kívül életérzés és erkölcs, míg a másikon pedig az, ez van, ezt kell szeretni. Míg elenyésző kisebbség mondja azt, hogy rohadjon meg az összes kereszténynáci. Ez nem közvéleménykutatás vagy szociológiai tanulmány volt, csak egy polaroid kép a világunkról, amely, ahogyan jöttek elő rajta a színek a napsütésben, olyan melankóliát mutatott, hogy az volt az ember érzése tőle, hogy itt fogunk megdögleni mindjárt az Isten szent ege alatt. És így is lesz minden bizonnyal.
Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása