Adattorlódás

Müller Cecília nem egy nyelvi zseni. Nincs meg benne Arany szókincse, Karinthy játékossága, József A. képalkotó készsége vagy Ady monolitikussága. Müller Cecília csak van, s amikor valamit le akar tagadni, el szeretne titkolni, akkor tipródik, és nem találja a szavakat, de nem a meghatottságtól. Emlékszünk a Hadházynak félkézről elküldött e-mailre, amelyben azon fészkalódott, hogy nincs-e valami jobb szövegük arra, miszerint nem akar válaszolni a képviselő kérdésére, de a kollégáinak nem volt. Ilyen panelek vannak, hogy csak, vagy a kérdés veszélyezteti a védekezést, esetleg az oltástagadó baloldal, ezek pedig mind fölérnek egy „boldog karácsonyt”-tal, ami lexika eufemisztikus kifejezése annak, hogy a kérdező akár be is kaphatja.

Most képzeljük el nyunyókát ilyen mosdatlan nyelvvel, ami még csak nem is lenne annyira fölháborító, mert tartalmazná az őszinteség morzsáját vagy gyökeit, míg viszont a folyamatos szókeresés az elfödési szándékra utal, de kínosan szerencsétlenül, hogy sajnálnánk is ha bírnánk. Illetve legfőképp, ha nem veszítette volna el a sajnálatra való jogait végképp. De megtörtént ez a baj, mégpedig gyógyíthatatlanul. És ugyanígy az a baleset is megesett, hogy semmit sem hiszünk már abból, amit naponta a képünkbe mázolnak, a hatalom szavahihető képessége huss, eltűnt, és ennél rosszabb vele nem történhetik, csak a hatalom ezt még nem tudja. De majd rájön. Miután a Hadházynak történő hazudáskor fölmerült az új szöveg igénye, dolgoztak is rajta erősen.

Tegnap soha nem volt csúcsot döntött a halottak száma, háromszáznál több honfitársunk hunyt el egy nap alatt a vírustól, ami tragédia viszont egybe esett az örömhírrel, hogy nyitunk. Nagy valószínűséggel nem csak én érzem a két tény közt a kínzó ellentmondást, ezért a talpasjobbágyoknak valahogyan meg kellett magyarázni, hogy ez most mégis hogy. És a jobb szöveg, amit Müller annyira keresett Hadházynál, itt az lett, hogy a halottak számba vételénél adattorlódás történt, jelentsen ez akármit is, vagy akár semmit sem. Az adatok ilyenek, állnak sorban, mint a mimagyarok az ojtásra várva az utcán, úgy össze vannak torlódva, mint a múlt J. A.-nál, és még az is igaz, hogy „mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ”.

De megint beszippantott a szavak gyönyörűsége és hatalma, amikor ennél sokkal érdekesebb az, hogy ugyanekkor, szinte másodpercre kiszámolva, s szinte abban a pillanatban, hogy megtörtént a két és félmilliomodik ojtás, máris szólt a diadalmi jelentés, hogy Orbán győzött, két vállon a vírus, kies hazánk világbajnok ojtakozó, minden nagyon szép, mindennel meg van elégedve. S legfőképp szüret, lehet labdarúgó Eb-t rendezni, az akadályok elhárultak. Csak úgy merengve elgondolkoztam azért, hogy az ojtások számában mért nem keletkezett adattorlódás, lévén és sőt, hogy sokkal nagyobb adathalmazról van szó. Két és félmillió szurit hiba nélkül összeszámolnak a fiúk, háromszáz halottat viszont nem bírnak, és ezen az ösvényen nem is haladok tovább.

Fölösleges ezredszer is elmondani, hogy most már semmi sem hihető, amit delirálnak ezek. Ám, amíg Sorosról, Brüsszelről, Gyurcsányról és a baloldalról adnak elő elképesztő meséket, abba emberek nem halnak bele, míg viszont most ebbe a partiba pedig igen. Sajnálatosan mocskos játék ez, aminek az a legnagyobb hibája, hogy velünk játsszák. Ennek a járványnak egyetlen előnye, ha lehet ilyenről beszélni, hogy a király immár teljesen meztelen. Feketén-fehéren kiderült, hogy a Fideszt, élén a vezérével egyáltalán nem érdekli az emberek sorsa, egészen profánul, ott döglenek meg, ahol akarnak. Lopni lehessen, uralkodni, minden más magasról le van szarva, majd valamit a képükbe hazudnak, oszt jónapot. Csak csendben jelzem, ez a mocskos szlogen már az életünkre megy.

Viszont senkit nem zavar. Jó napot, boldog karácsonyt, s ki tudja még hány és mi módon okádta szembe az egész országot következmények nélkül Orbán, de most húszezernél is több a halott, és ez azért már egy kisváros. Itt torlódnak a halottak, hogy nem bírják összeszámolni őket, a következők után: ez csak egy kis influenza, a migráncsok hozzák be, mindenkit meggyógyítunk, a halottak számában mérjük a sikert. Húszezer. Tessék mondani, ez akkor siker? A jelek szerint igen. Nincsen baj, csak az adatok torlódnak, majd holnapra kiigazítjuk, nyesünk belőle, hogy passzoljon a permanens diadal előírásaihoz. Kezdem azt hinni egyébként, hogy mindez a mocsok senkit nem érdekel addig, míg maga is bele nem hal. De akkor már késő lesz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum