Rendezett sorokban

Valamikor kollégiumi nevelő is voltam halványuló emlékeim szerint. Nohát, az volt ám a móka és kacagás. Így visszanézve, akárha Hans Castorp a hóviharban, én is elmondhatnám, hogy „sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan ész terén, mindent tudok az életről”. Mert ha ugyan nem is varázshegyen, de egy kis dombocskán állott az épület, ahol laktunk mi a fiúkkal, külön az iskolától és a nagyüzemszerű igazi kolesztól. Vacsorázni, meg reggel iskolába úgy kellett leballagni, át az utcákon, keresztül a csábos külvilágon, és hát, az én kedveseim úgy vonultak mint a kamaszfiúk, azaz, akár valami disznócsorda vagy legalábbis egy hömbölgő hódító hadsereg.

Egy bazi nagy naplóban kellett dokumentálni, mit is csinálunk mi ott fönt a dombon, és az ilyen utakat a suliba úgy rögzítettem az utókornak és az igazgató bácsinak, hogy rendezetten, fegyelmezetten, jól fésülten, frissen és illatosan, szolidan, mozgalmi dalokat dudorászva haladtunk a reánk váró étkezésre vagy felemelő iskolai feladatok elvégzésére. Azt mégsem tűrte volna a napló, hogy az én drágáim bagóztak, csajokról dumáltak ordenáré stílben, és minden olyat elkövettek, amit kamaszfiúk el szoktak úgy általában. A napló mást mutatott, és mindenki boldog volt: igazgató bácsi is, hogy komoly nevelő munka folyik a dombon, és a fiúk is.

Mert nem nyektették őket, amikor egyébként semmi rosszat nem tettek. Jó gyerekek voltak amúgy, de megvoltak a domb szabályai, mit lehet, mit nem, és soha nem lépték át a Rubicont. Csakhát az a napló. Ami arra való volt, hogy elfödje az igazat, és úgy mutassa a világot, mint valami idilli kifestőkönyvet, amelyben az élet olyan, akár decens illemórákon vagy vecsernyén a lebukó nap csalfa fényeinél. Permanens és általános, ész és érzelem nélküli bambaság tükröződött belőle, amit azonban így követelt meg a rendszer. Minden bizonnyal azt is tudtuk a rendszerrel, hogy egymás képébe hazudunk, az élet pedig máshol van, nem a bazi nagy naplóban.

Ilyen képzetek ültek meg, amikor tegnap az operatív törzs termelési jelentését olvastam halottakról és haldoklókról, vezérünk héroszi munkálkodásáról, a vírussal küzdésről, kard ki kard, és hát a rohadt nagy győzelmekről szünet nélkül. Egészen pontosan ezt írta a törzs: „Az oltási program rendben, ütemezetten zajlik, Magyarország a második az uniós oltási ranglistán.” Ettől a rendtől meg ütemezettségtől szálltam vissza én a koleszba, illetve annak naplójába és az útjainkhoz a fiúkkal az iskolába, mert egyértelmű volt, hogy ilyen nyelven csak hazudni lehet. És hazudnak is. A rend és ütemezettség szellemében kígyózó sorokat lehetett látni megint, mint mi a fiúkkal az utcán.

Nem megy ez nekik sehogyan sem. Hiába kapnak tippeket, hogyan lehetne jobban és veszélytelenebbül, oda se neki, csak terelik a népeket, mint a birkákat, s ami a delikát, a népek terelődnek is. Állnak ott rendezett sorokban, pofon ritkán csattan, a káromkodások is halkak, várnak az utcán a sorukra, kórházban ágyra, lélegeztetőre, s ha nem jut, csendben megboldogulnak. Akinek van szíve és emlékei még az emberi éthoszról, kavicsokat rakosgat sorba a Margit-szigeten, azokon számok, ami maradt egy-egy életből. Kora, születésének, halálának dátuma, mint a cipők a Duna partján. Ezek a mindennapjaink, miközben „az oltási program rendben, ütemezetten zajlik”.

Ennél nagyobb vádirat nem kell, ennél jobban semmi nem mutatja, hogy a hatalom számára csak egy számhalmaz vagyunk. Legyen meg a két és félmillió oltás, pipa, szüret, a sorba rakott kavicsok pedig nem zörögnek. Az operatív törzs kitölti a naplóját, benne azzal, amit látni óhajt az igazgató bácsi, de ennek semmi köze a valósághoz. Mi, a kollégista fiúkkal tudtuk ezt, ergo a napló jóságos takarásában éltük az életünket, de az csak játék volt. Ez viszont egyáltalán nem az, ez életre-halálra megy, mostanában leginkább az utóbbira, aminek a naplóban nyoma alig van. Húszezer, az unió a hibás, ugorgyunk. Rendben, ütemezetten. Nem lesz ennek jó vége.