Agancsszobor

Ma nem foglalkozunk Lázárral, pedig foglalkozhatnánk. Ugyanígy nem piszmogunk Kovács levelezővel, pedig ráférne a törődés. Undorunk, az ebből fakadó hányingerünk tetőpontjára hágott a napokban ugyanis, midőn az említett urak a halállal játszadoztak. A lézeres az Unióra kente húszezer honfitársunk elhunytát, kibújni igyekezvén így a felelősség súlya alól, amit viszont mi, ha eljön az ideje, feledni nem fogunk. És hasonképp elégtételt veszünk Kovács levelezőn is, aki nem tartja szükségesnek, hogy a kórházakban folyó munkáról, az ottani emberfeletti küzdelmekről hiteles tájékoztatás szülessék, mert az aláásná azt az ordas hazugságot, hogy a magyar egészségügyben minden rendben van, amiként azt Kásler csontkovács-sámán Bayernél kijelentette.

Nem feledjük legfőképp Orbán aljas ámokfutását a járvány alatt, amivel saját anyagi és politikai érdekeit a lakosság élete elé helyezve felelős húszezer honfitársunk halálért ha nem is egy személyben, de teljes körűen. Hosszú a lista, amely azok neveit tartalmazza, akik több mint tíz év dúlásában, az ország anyagi, szellemi, erkölcsi lezüllesztésben szerepet játszottak szóval, tettel és hallgatással is, ha már oly buzgó keresztények vagyunk. Mindent tudunk, ahogyan azt a recski parasztember mondta Faludynak a lágerből való szabadulása után, majd szalonnával és kenyérrel kínálta nemzeti színű pántlika nélkül abban a reményben, hogy a rémálom véget ért. Mindent tudunk, és mindenre emlékezni fogunk, ezért nem beszélünk ma Lázárról.

De, hogy lássuk, kik ezek, amiatt, és azért is, hogy rosszkedvünk tele múljon, ajkaink pedig mosolyra húzódjanak a pitiáner, böfögés, pálinka, szotyola és futballöltözői kanszagú nívójuktól, ezért a vadászati világkiállítás – úgy is mint Semjén elvtárs költséges és olykor törvénytelen hobbija – egyik attrakciója lesz a téma, amiben minden benne van. A Fideszmaffia szellemi horizontja, a szarvasagancsokból készített monumentális szobor, ami bejárat lesz a nívós expóra, csak épp az nem lesz föléje írva szarvasvérből, hogy ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Tíz tonna szarvasagancsból készül húsz méteres bőgő gímszarvasfej, a fiúknak most erre futotta a sámándob, a Miska huszár és a többi lehangoló nemzeti műalkotás után.

Mindez pedig, az agancsszobor, „a magyar vadászok összefogását és a nemzet egységét szimbolizálja majd”. Édes, jó Lajosom ne hagyj el, máriapócsi zokogó Szűz Mária irgalmazz nékünk, és legfőképp, nézz ránk, Ady Endre. Most azt félretesszük – bár nem feledjük –, hogy mindezt a járvány közepén, azon a napon tudtuk meg, amikor háromszáznál több honfitársunk halt meg, előtte pedig a kedves vezető fényes jövendőről ábrándozott Taskentben, Kocsis Máté pedig hörögve baloldalazott. Ez a szarvasagancsokban megtestesülő nemzeti egység és a magyar vadászok összefogása. Én momentán három fővadászt ismerek: Semjén, Lázár és Kovács levelező.

Egyik háziszarvasra megy idegen földön, a másik százszámra öli a fácánt, a harmadik csak vizslákkal fotózkodik, mert valami ismeretlen erő arra kényszeríti őket, hogy öljenek. Kezdetben nem is a vér szaga a vonzó, hanem a kétes remények, miszerint ez valami fentebb bukét ad a nyomorult életüknek, kékre festi a vérüket, és az ölés után majd a vadászkastélyban eltartott kisujjal ihatják a pezsgőt a primadonna cipőjéből. Ez az a romlás, amit Hobó mesélt el nekünk még 1984-ben, ami viszont örök. A dzsentritől a kommunistán át ível a mai semmi emberekig. Olcsó műférfiasság, aminek a hasznát valahogyan meg kell ideologizálni, világkiállítást rendezünk neki tehát hatvan milliárdból, az agancsszobor-kapu ehhöz csak toldás.

A nívó megtestesülése. Az ideológia viszont hozzá, a „vadászok összefogása”, a „nemzet egysége” egészen bárgyúan bántó. Ha egy kupac agancsra is rá lehet húzni a nemzet szót, abból kitetszik, mit jelent a fogalom fideszileg, hogyan üresedett ki a trafikhoz és a kiskutya kunkori farkához is alkalmazott jelzőként, hogy cifra cafrang csupán, ahogyan a keresztény is semmi tartalommal bíró betűsor. Kongó pátosz a Fidesz, amely átsétál a tíz tonnás agancsfejen a sokmilliárdos bábvilágba. Mindene – pénz, paripa, fegyver, idő – megvolt a kollégistáknak, hogy valami maradandót hozzanak létre, és erre futotta. Agancsszobor. Ez voltaképp egy vallomás: ennyit tudunk, erre telik, erre futja a nívónkból, ez a vízió a nemzetről. Nem semmi, bár lehetett volna koponyapiramis is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum