Orbán mellé megy

Tegnap kétszázötvenkét honfitársunk halt meg a vírustól, Orbán Viktor pedig a nyitásról diskurált különféle alattvalókkal. A kórházak sikongatnak, hogy nem bírják, a halállal üzérkedő ellenzék pedig külföldi segítségért esedezik, hogy ne hulljunk, mint a férges alma. Ötezer egészségügyi dolgozót elüldöztek, most pedig szakképzetlen önkénteseket várnak, a rendszer önmagába zuhant, Orbán pedig a nyitással eteti a népet. Reggelente az egyenruhások elhadarják a napi halálokat, mindenféle elborzasztó adatokat, és gyorsan igyekszenek is felejteni az egészet, majd az oltási sikerágazatról kapunk permanens jelentéseket. Minden nap reggeltől estig győzünk.

Úgy hazudják az oltások sikereit, mint valami termelési jelentést, röpködnek a semmit sem jelentő milliók, meredeken kúsznak fölfelé a grafikonok, az emberek pedig hullanak, mint a legyek. Orbán tegnap három olyan dolgot is tett, aminek semmi köze nem volt a valósághoz: családügyi szervezetekkel, gazdasági kamarával tárgyalt az újranyitásról, meg türkökkel egyeztetett a járvány elleni küzdelemről. Pár napja mondta, neki az lebeg a szeme előtt folyamatosan, milyen lesz az ország harminc év múlva, amit ugyan erősen kétlünk, mégis magyarázat arra, miért nem foglalkozik a jelennel egyáltalán, hacsak nem a hatalomról van szó.

Csak a hatalom meglegyen, reszket pitymallattól napnyugtáig. Hogy az ország szétmállik a keze alatt, mellékszál, kampány-üzemmódban sürög-forog, a Facebookon üzenget. Felteszem, a lájkokat is számolgatja, hol a piros fazokáról posztol, hol koviubiról, reggelizésről vagy drámainak szánt üzenetekkel jelentkezik, hogy az előttünk álló két hét nagyon kemény lesz. Először mindenkit meggyógyított, aztán a halottak számában mérte a védekezés sikerét, de mindkettőben kudarcot vallott. Most vakcina a Szent Grál, ezúttal azt halljuk, két és félmillió beoltott ember kell, és legott ránk mosolyog a nap. Akkor sem fog.

S ha akkor sem fog, kijelöl majd egy új mérföldkövet vagy mércét, amit elérve jó lesz nekünk, az előtte lévőkkel, amiket viszont soha nem teljesített, nem számol el. Nincs meg benne az a kiálló belátás, hogy ezt elcsesztük, nem kicsit, nagyon. Illetve ennek az egyes száma, mint a mindenért felelősséget vállaló haza egyszemélyű megmentője. Mondhatnánk azt is, hogy mindenben kudarcot vallott, de ez nem lenne igaz, mert ugyanis nem is akart ő megoldani semmit sem igazán. Mutogatják itt nekünk, hogy sürög-forog, tárgyal ezzel-azzal, de valójában semmi nem történik. Ez csak az álca, amivel elfedik, ahogyan a rezsim a háttérben mindent maga alá gyűr.

Egészen undorító és mocskos színjáték részesei vagyunk azzal a toldással, hogy a bőrünkre megy a játék. Hogy a színházak nemzeti csasztuskákat játszanak, hogy a gyerekeink analfabéta katonás keresztények lesznek, hogy nagyferók jelennek meg a színen, hogy az egész életünk egy ájtatos hazugság lesz, abba még senki nem halt bele, a vírusba viszont most már közel húszezren (ennyit vallanak be). De hogy most, amikor a legjobban tombol a járvány, egy nap alatt háromszor kell azt néznünk, hogy a kedves vezető a nyitás miatt aggódik bizonytalan identitású asszonyokkal, pláne a csicska Parragh elvtárssal, azért az már delikát nem?

Olybá tűnik, hogy nem, Orbán járványügye kompletten mondott csődöt. Minden, amit kitalált a katonáktól a rendőrökig (mást nem igazán) semmire sem jó, viszont olyan bicskanyitogató kussolással lép túl a kudarcain, amit tanítani lehetne. Mindig vannak új ábrándok, amikor majd jó lesz, milliós oltottság, tíz év múlva Ausztria, harminc év múlva Mennyország, a jelen pedig ott szaglik a felcsúti budi derítőjében. Már látom a vidám húsvéti körmeneteket, a legények önfeledt locsolkodását, ami engedmény be lesz csomagolva valami álságos ideológiába, holott célja csak egy: a trónuson maradás, ha belepusztul a nép, akkor is. Madárfüttyös szép napot kívánok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum