Novák keresztanyu

Eddig csak elborzadva röhögött az ember, hogy Novák Katalin – aki papírzsepivel is tud ablakot pucolni – mennyire otthon van a bugyogók, boxerek, spermiumok és petesejtek, nászéjszakák meg válások világában. Erről a területről szokott diadalmi jelentéseket közzé tenni, emlékszünk, ahogyan csattogtak a budapesti hidakon a családok évének zászlajai. Tudjuk, hány milliárd maradt a családok zsebében, mennyi csokos autót vásároltak, egy nagy, szocreál mosolygás a magyar család. Anyu főz, apu meccset néz, a kisdedek a napon vannak, vasárnap misére mennek, hét közben lövészklubba, jó éjszakát gyerekek, búcsúzik a Füles mára.

Hogy az embernek hány gyereke van és miért, az normális társadalmakban magánügy szokott lenni, mint ahogyan az is, hogy kit szeret az ember, kit nem, kivel élné le az életét és legfőképpen, hogyan. Aki nagyon vágyik gyerekre a természet kényszere és csalfasága miatt, de nem lehet neki, az tragédia szokott lenni. Ilyenkor érzi úgy a biológiai kényszerektől megvert ember, hogy ott áll a sivatagban, semmi értelme az életének, és nem tudja, mivégre van a világon. Elönti őt a nihil érzete, ilyen mókák. Ezen az áldatlan állapoton szokott segíteni az örökbefogadás, ami azoknak a kisdedeknek is jó, akiket az út szélén hagyott az édes jó anyukájuk.

Örökbe fogadni eddig a leendő szülők és szakemberek dolga volt, olykor az alku tárgyáé, a gyereké is, de ez ritkán. Az állam óvó, mocskos kezét a szakemberek képviselték, pártok, s legfőképp miniszterek ilyen ügyletekbe nem szóltak bele, mígnem a hét végén meg nem jelent a NER örökbefogadást módosító rendelete, amely alapján a meleg párok örökbefogadása lehetetlenül el. Más célja ennek nem is volt. Ez Dúró Dóra könyvdarálása, Bayer buzizása negédes paragrafusba foglalva, ez a fasiszta állam megnyilvánulása, amelynek nagy, kerek arca most épp Novák Katalin. A meleg párok eddig úgy cseleztek, hogy egyénileg fogadtak örökbe. Mostantól ez nem megy.

Az új rendelet az egyedülállónak nem, vagy külön miniszteri engedéllyel teszi lehetővé az örökbefogadást, aki atyaisten pedig Novák naccsága. Ő lesz nemzetünk keresztanyja, gyermekek és gyermektelen felnőttek életének ura. Ez a rendelet sok partra vetett gyerektől veszi el a lehetőséget, hogy szeretetben nőjön fel, és sok felnőtt honfitársunktól azt, hogy szeretet adjon. Aki kiáll a szivárványcsaládok mellett, mint láblabdás válogatott kapusunk, a Gulácsi nevű, az a magyari emberektől félisten státuszát elveszítve kiátkozást kap. Alföldi művész úrról nem is beszélve, aki megszólalt, kibukott belőle a lelkiismerete erősen.

„Újra megkérdezem, mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársaim, hogy ez így rendben van? – ezt kérdezte Alföldi művész úr, mert többet nem tehetett. Ő is tudja, hogy kérdése költői, mert a mélyen hívő, igazi keresztény magyar honfitársak szemében ez így tényleg rendben van, mert nem hívők, nem keresztények, maximum magyarok, viszont annak a legalja. Ez a rendelet akkor kezdett el érni, amikor alaptörvénybe került az anya nő, az apa férfi kitétel, és az is, hogy házaspárok fogadhatnak csak örökbe. Ennek a koronája a most kihirdetett gyalázat.

S bár Novák keresztanyu nem győzte hangsúlyozni a mocsok után, hogy „Az arra alkalmas egyedülállók előtt továbbra is fennáll az örökbefogadás lehetősége. A családokért felelős tárca nélküli miniszternek a különös méltánylást érdemlő esetekben lesz hozzájáruló szerepe”, tudjuk, amit tudunk, ismerjük a hozzájáruló szerepet, mivel ez is elhangzott: „Olyanok, akik valóban egyedül élnek, nem trükköznek.” – ezzel pedig Novák Katalin buzizott egyet, hogy ne mondjuk, könyvet darált a maga módján. Nem Dúró Dóra harca volt eredményes, hanem Novákból bukott ki a rejtőzködő Dórika, sőt igazából miniszterügynök elvtárs.

„Magyarország türelmes a homoszexualitás tekintetében, de van egy vörös vonal: Hagyják békén a gyerekeinket.” – mondta az emlékezetes darálás után a felcsúti, s ím, óhaja szárba szökkent. A gyerekek közelébe sem engedik őket, meghagyják ezt a jogot a kaletáknak és plébánosoknak, elnézést kérve egyben a tiszta szívűektől, mert nem általánosítunk. Novák keresztanyuvá emelésével átlépték a vörös vonalat ők is, ez már majdnem a lengyel abortusztörvény, kies hazánkban azonban a nap továbbra is vidáman süt, sőt, a madarak is csacsognak. Hogy Novák naccsága eladta a lelkét az ördögnek, az az ő bűne, viszont nem kellene kollektíven követni őt a fekáliába. Pedig a hallgatással épp ez történik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum