Kampec dolores CIX. – Kivirít a kikelet

Nézte Béla, ahogyan a légy megy bele a fénybe, és tudta, viszont nem látja soha már, pedig ez volt az a légy, akit öt perc alatt szeretett meg, mert önmagát szerette meg vele, meg az embereket is talán, a körötte bóklászó organizmusokat, a bánatos szeműeket, az olajos hajúakat, a duplagyűrűsöket és mind az összeset. A légy viszont odahagyta őt, ment bele a csalfa napba, s ahogyan Béla tárulkozott ki, most akként csomagolta be magát újra a magányba, s mondom, mindezt egy légy miatt, pláne kölök, akivel még a világ folyását sem lehetett jóízűen megdiskurálni, göcögni vicceken és siratni mindenek ostobaságát, hanem csupán az ápolás kötelme volt az a kapocs, ami egymáshoz fűzte őket arra a rövid időre, amíg a légy részegen Béla karján horkolt a cigipapír takaró alatt szétvetve mind az összes lábait. És úgy, hogy a szeme is nyitva volt pedig.

Ahogyan elhagyta őt a légy a korai és hamis tavaszban, másnap betört a hideg a faluba. A közmunkások szoborrá dermedtek, jégcsap lógott a füleikről, s ha mozdulni akartak vagy mozdultak is, úgy nyikorogtak, mint a zsírozatlan kocsikerék, a harang hangja megfagyott a levegőben és ott maradt félúton a templom tornya és a kocsma között. Soha nem lehetett volna gondolni, hogy a harang hangja egy sötétlila paca, mintha visszér volna akármelyik protkós lábán. A sikítás citromsárga villámként zuhant le az anyaföldre keveredve a tejfehér gőzökkel, ami vele együtt a szájakból kitódult. Egyáltalán, minden gőzölgött és pipált, a kémények, a kutyák szőre és a macskák sóhaja, a budi derítője, mindenből szállt ki az élet, hogy a fagyos levegőben merevedjen meg, hogy ilyet még soha nem is látott a falu, csak hallott hasonlóról régi és távoli időkből a világ végiről.

Amikor második napja tartott az iszonytató fagy, a pirkadattal föltűnt a falu határában az első pingvin, aztán rozmárok, jegesmedvék, és tódult be a faluba a sarkvidék faunája és flórája, zuzmók és mohák, szánhúzó kutyák és néhány eszkimó is. Csupa-csupa migráncsok, pogány kutyák, jöttek fölzabálni a keresztényi kultúrát. A bádogbános is, aki soha még ilyen menettel nem találkozott, ördögűzési varázsszereket vetett be, fokhagymát ilyeneket és úgy lóbálta a feszületet, mint valami szekercét, de hatástalanul. Trappoltak ezek a sarkiak be a faluba, a szüzek menekültek, a kutyák vonyítottak, s hogy, hogynem, a duplagyűrűsök meg pomádézták magukat, mert soha nem lehet tudni, milyen szerencse mosolyog rájuk, miféle friss és jeges szerelem költözik az ágyukba az uruk amúgy is rég kihűlt helyére.

Így élénkült meg a falu a fagyban, ki menekült, ki merengett, a sarki menet viszont ügyet sem vetett sem a bádogbános fokhagymáira, sem a duplagyűrűsök elkent rúzsára és lukas ünnepi harisnyájára, jól láthatóan a menet semmit sem akart a falutól, csak átgyalogolni rajta. A falu csak legyűrendő távolság volt, akár egy bucka a hóhalomban, kerülendő lék a jégen, így és erre rádöbbenve nem is az volt a baj már, hogy erőszakot tesznek a magyar keresztény kultúrán és szüzeken, hanem, hogy tudomást sem vesznek róla magunk közt szólván. Mintha nem is volna a templom tornya, a szentháromság szobor, egyáltalán semmi sem, és ekkor döbbent rá Béla, hogy ezeknek ő a komplett falujával maga a semmi, hogy az összes bánatuk, örömük, kínjuk és ordításuk voltaképp nincsen is, vagy máshol van

A lélek másfajta bugyraiban. Így haladt a sarki menet keresztül a falun napokon át, amelyek alatt hidegrekordok dőltek meg, házasságok törtek szét csörömpölve, és a harang hangja egyfolytában ott dalmahodott lilán és hatalmasan, félúton a templom és a kocsma között. Ebből látszott, hogy hatalma addig nem lesz, míg búgása és kongása megolvadván földet nem ér, hogy addig halad a menet át a falun csörömpölve, mint egy páncélos hadosztály, vagy cirkuszi vonulás a sípjaival, míg tart a fagy, illetve addig tart a fagy, míg vonul a menet, mert a kettő egy és ugyanaz. Csak erre kellett rájönni, döbbenni mintegy Bélának, hogy kikeverje ellene a gyógyszert és a bűbájt, hogy vége legyen, majd kivirítson a kikelet és leveles legyen a liget. Elővette hát Béla mind az összes tüdejét, és lehelni kezdett.

Alája állt a lila gomolynak, fújta, ahogy csak fújhatta, sőt, csalva öngyújtóval melengette a harang jeges hangját, hogy kiszabadulhasson az a fagy börtönéből, előjöjjön burkából a kongás és búgás, és meginduljon újra az idő, ami állni látszott, bár a menet haladt. Tüdejének minden melegét ráokádta Béla a harang hangjára, s amikor már olybá tűnt, tovább nem bírja, és ott ájul el a haranghangfelleg alatt, elkezdett a burka repedezni, egy rianás futott át a lilaságon, és áradt a búgás, amitől csörgedezni kezdtek a patakok, csácsogni a madarak, a ködökből elővillant a nap, csíkokat rajzolt a falura, és szeletenként olvasztotta ki az egész dermedt világot. Így jött el végleg a tavasz és visszavonhatatlanul, s ami a legjobb, visszatért a légy is, és nem is egyedül, hanem egy csapat élén. És hozták magukkal az istállók tüdőtisztító levegőjét.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!