Köszönjük, elvtársak

Szijjártó külügyes tegnap üzembe helyezte a légihidat újra, amelyen a fürkészek és portyázók hozták nekünk a lélegeztetőket ezerszám, hogy meg ne haljunk. És mégis meghaltunk. Most a légihídon olyan szert hoznak, amit ugyan nem ismerünk, de Szijjártó rábólintott, mint az oltakozás atyamestere. Jóvanazúgy, mondta a tarajos, és máris hoznak belőle közel félmilliót, holott duplaannyit kóstál, mint a már ismert és elfogadott nyugati. Jóvanazúgy. Kádár vietnámi balzsamot adott, ezek kínai csodaszert, s ha aggodalmaskodó DK-s polgármesterek azt mondják, kérik, hogy az ő bárányaikat azzal döfködjék, amit már szerte a világ elfogadott, akkor az van, hogy a DK-s polgármesterek elzárják a vakcinát, a szent anyagot a lakosok elől.

Ott áhítoznak, szomjúhoznak mind az összes libernyák irányítás alatt szenvedő magyari jószágok az élet vizére, ám a DK-s polgármesterek eltiltják őket az oltakozástól, és mind az összes lakók tömött sorokban mennének akármely fideszista városba, ahol azt szúratnának magukba, amit csak akarnak. Sőt, azoknál még van közvilágítás meg tömegközlekedés is, míg emezeknél már az se nagyon. Mindebből kitetszik, hogy libernyák irányítás alatt élni nem lehet, azok krumplit se adnak, elvették a nyugdíjat is, egyáltalán, a nemzetükre törnek minduntalan és permanensen. Lám, mint most is. De nem is ez a szép, hanem, hogy a portyázó röpülőt Kínába indulván Menczer államtitkár búcsúztatta. Komolyan, ezt írták a lapok, ámde nem részletezték, miként.

Viszont mi látjuk csipás lelki szemeinkkel, midőn Menczer államtitkár a röpülőtéren a taknyos zsebkendőjét hosszan a gép után lobogtatva elégedetten böfizik, hogy mára is elvégezte a munkáját, integetett egy röpülőnek, amely üres volt. Mit lehet búcsúztatni egy üres röpülőn, ezt valami fideszista kézikönyvben kellene elolvasni, hogy ezek milyen sorvezető alapján működnek, mert saját kútfőből ennyire hülyének lenni nem lehet, vagy mégis talán. Ez a repülőbúcsúztatás ez Svejk tábori miséje a hadba indulók előtt, ez a gépolaj mint utolsó kenet, és az ágy aljában rekedt tábori oltár, ez az őrület maga, csak épp nem regény. Valóság. Ebben élünk, menczerek között, szijjártók között, világunk pedig immár nem abszurd, hanem szürreális.

Menczer államtitkár ebben a szürreális világban azt is elmondta – miközben ormányával megsimogatta a holdat, a napot –, ha visszajön ez a röpcsi, és feltehetőleg fogadják majd rezes fúvósok, akkor nekilátnak megvizsgálni, hogy mi az anyám valagát vettek, mert eddig ez nem történt meg. Azért kerül ide a cucc, mert Szijjártó rábólintott, viszont ha a DK-s polgármesterek éppen emiatt óvják az ő báránykáikat tőle, akkor ők a gyilkosok. Tényleg megáll az ember esze, viszont ilyenek, ilyen menczerek irányítják az országot, amely, mint kitetszik, ebből fakadólag olyan is. Kicsi, sárga, rohadt, és már nem a minék. Az övék egészen. Itt fog ránk rohadni a kínai szer, ahogyan a lélegeztetők is egy raktárban rozsdásodnak Deutsch beléptetői mellett.

És ilyenkor kérik, hogy az ember szolidan, az érzékeny kis lelküket óvva a megpróbáltatástól meséljen róluk, mert ők anyukák, apukák, tisztes nagypapák, meg nyunyókák pláne. Az a hajó már rég elment, elbúcsúztattuk mi is taknyos zsebkendőnkkel integetve, nincs polkorrekt beszéd, mert nincs kiről és nincs kinek. Az élet lecsupaszodott, a hamvasság elveszett, a belátás odalett. Van már majdnem tizennégyezer halottunk, ezek meg üres röpülőknek integetnek, ami életben maradásunk záloga volna. Köszönjük, elvtársak érettünk való jóságotokat, mind az összes szakértelmet és Mátyás dohos csontjait. Mindent köszönünk, menjetek békével, misétek véget ért. Röpülőtök meg úgyis annyi van már, mint égen a csillag. Szevasztok.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
3 hozzászólás “Köszönjük, elvtársak
  1. hj szerint:

    Ezt az idióta „oltakozni” szót vajon ki találta ki? A Cecília asszonyság? Gondolom, valami ájtatos és vallásos feeling volt a cél, de az MTA Nyelvtudományi Intézetének helyesírás-ellenőrző oldala is ismeretlennek titulálja. MTA – mit nem mondok…

  2. Yeti szerint:

    Ez az örökös anyámvalagázás elég távol áll a valóságtól – anyjukpicsája létezik csak.

  3. trabant szerint:

    “a portyázó röpülőt Kínába indulván Menczer államtitkár búcsúztatta.”

    Búcsúztatni többnyire a vissza nem térôket szokták. Oroszország fölött repülnek, azért? Túl nagy lenne a konkurrencia?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!