Tábori konyha

Már nem a Gundel főz a Karmelitákban, hanem a honvédség. A magyar katonaság univerzális, van neki röpcsije, amivel meccsre lehet járni meg egzotikus helyekre, s mint kiderült díjnyertes mesterszakácsai, mestercukrászai is vannak, akik most átveszik Orbán etetésének gondját, de nem tudjuk, miért. A kedves vezető koviubit érlel ugyanis a lefestett freskók mellett-alatt a nagy földgömbjénél, továbbá piros fazokakat posztol, ami a vacsoráját rejti, kolbászt tölt és sonkát főz, disznót öl, önellátó tehát már, és mindenevő.

De, hogy mit keresnek mesterszakácsok a seregben, az is egy delikát kérdés. A hős magyar honvédekre nem ők főznek, ahogyan a határon szolgálók penészes kajája is mutatja, az viszont tényleg szép lenne, ha a várban is azt szolgálnák fel, amit ott, de ilyen nem történhet meg. Rossz nyelvek szerint a váltás indoka a lopás újabb zavartalan terepe lenne, ám ne legyünk ennyire rosszindulatúak, mert hamar megöregszünk. Mi van, ha csak a rendet szereti a kedves vezető, meg az egyenruhát.

Minden diktátor életében eljön az a pillanat, amikor egyenruhában jelenik meg az alattvalók előtt, katonák töltenek be fontos posztokat. A kórházak élén már most is ott vannak, cégeknél, meg az SZFE fölött, ne mondja senki, hogy nem haladunk efelé, ha lassan, de biztosan is. Mindemellett a klozettokra is gondolni kellene, mert emlékszünk Svejk hülye tábornokára, aki abban látta a sereg legyőzhetetlenségének zálogát, hogy a bakák este megeszik a gulyást, aztán kikakálják magukat.

Így pihenten és elégedetten indulhatnak a csatába, tehát nem csak a permanens zabálásról kell gondoskodni, hanem az ürítésről is, amely Sheldon felfogásában determinált, míg az, hogy mi van az ember fejében, egyáltalán nem. Az ürítés elemelkedettségét az arany budik szolgálják szintén ilyen katonás egyeduralkodóknál, várjuk a fényképeket tehát Orbán klozettjáról, ami ezidáig fájdalmasan hiányzik a nemzet közös tudatából. Micsoda nézettséget és lájközönt generálna a fészbukkon, hozná a szavazatokat nagyon.

Egyébként korosodó és elhülyülő férfiak szoktak elalélva emlékezni a katonaévekre, lehet, hogy Orbán belépett ebbe a védett korba, amikor már az is szépnek tűnik, midőn az embert szénné szívatták a zupás őrmesterek, mert ez jelenti neki a fiatalságát. Többen vannak ilyenek, mit hihetnők. Többen, mint gondolnánk, akik visszasírják a sorkatonaságot, ahol férfit neveltek belőlük, csak az a baj, hogy a férfi lényegéről egészen mást képzelünk. Most mégis azon a rejtélyen mélázunk, mi az anyám valagát keresnek egy ilyen menzán a katonák.

Józan ésszel helyük ott nem volna, babkonzervet faszolni nem kell mesterszakács, se a hitlerszalonnához és a savanyú fekete kenyérhez, a brómos teához szintén nem. Bejátszhat ebbe Németh Szilárd a kondérjával, amit minduntalan kavargat, s ő ugye mostanság a katonaságban utazik, mi több, felötlik bennünk a trónörökös, mint végzett elit katona, és urambocsá Kádár apánk krumplilevese is. Mindegy, de kósza kommentelők előkóstolásról, katonailag ellenőrzött főzésről ábrándoznak, a dolog azonban ennél lényegesen szomorúbb.

Mert lehet ugyan, hogy az elhatalmasodó paranoia is játszik, a militáns vonal azonban nem ebből fakad. Ez valami trauma a múltból, ahogyan a kisvasút, a futball, a stadion meg a nőkkel szembeni esetlenség, hogy úgy ne jellemezzük, bunkóság is, amelyek vezérünk idős korában mind egyszerre kulminálódnak, és eredményezik azt a fizikai, erkölcsi és érzelmi roncsot, amelyik itt áll előttünk immár végtelen hatalommal bírva. Ez a katonai konyha a karmelitáknál már csak hab a tortán, de még korántsem biztos, hogy a téboly kiteljesedése, mert lehetnek még stációk.

Amelyek egyelőre ismeretlenek, de nem akarunk rémítő párhuzamokat hozni a múltból, mert nem a riogatás, hanem a leltár a dolgunk, amelyik immár majdnem teljesen készen is van. Iszonytató történelmi lapok fognak születni belőle, amit majd unokáink olvashatnak elborzadva, és joggal téve fel a kérdést, ha ennyire rossz volt nagypapa, akkor miért nem tettek ellene valamit? És akkor jelentkeznek majd a partizánok a NER összes bokrából, mindenki partizán lesz meg ellenálló vagy parancsra tévő. De ez akkor lesz már, amikor a felcsúti stadiont visszaveszi a természet. A dudva meg a muhar és a gaz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum