Orbán és a gyerekek

Miniszterügynök elvtárs vagy hadakozik a magyar nyelvvel – és miért ne azzal, ugye –, vagy pediglen olyan hatalmasra növekedett sötétségében, hogy nem tekinti embernek alattvalót, amit ugyan nagyon régóta sejtettünk, de már egyre inkább tudunk is. Tegnap péntek volt, az a nap tehát, amikor heti monológjai elhangzanak az éter bitorolt hullámain. Száll a kappanhang elektronyos jellé alakítva, majd pediglen visszaváltozik, materializálódik úgymond Büdös Józsi táskarádiójában, hogy megtöltse annak fejét mindama bölcsességgel, ami a kedves vezetőből fakad. Mégpedig teljesen.

Így tanítja az ő népét egyetlenünk, s valljuk meg, oly hatékonyan, hogy amikor – olykormindig – a szomszéd büdös Józsim elbődül mint nyolc bivalycsorda, ő folyik ki a száján át egyenesen le a parkettára, konyhakőre. Hogy nép és tanítója ennyire egy legyen, az adomány, hovatovább áldás, s amikor – mint már sokszor előadtam – az én büdös Józsim érdeklődik nálam valamely sporteseményről akképp, hogy emberek játszanak-e vagy asszonyok, akkor én valagba rúgva őt penderítem ki a lakásból. Viszont a bődület még ott marad huzamos ideig, hogy ne úgy érezzük, szinte örökre.

A kedves vezető tegnap pedig akárha a szomszéd büdös Józsi, a gyermekáldásokról mesélt, megnevezve a csecsemőt, ami a NER-ben és Orbán fejében – tehát ugyanott és mindenhol – közjószág. Bizony. Én nyájasom, most tedd fel a kezed, ha te valaha is dicsekedtél azzal, milyen jól tanul a közjószágod, vagy bosszankodsz mert hisztizik. J. A. sem azt dúdolta, hogy Flóra, csináljunk közjószágot, mint ahogyan nem a közjószág szarik bele a pelusba vagy hallgatjuk elalélva a gügyögését. Viszont Orbántól már semmi sem meglepő, azonban az ilyen szavai lebuktatják őt és a bandáját.

„A gyermek egy közjószág is, azon kívül, hogy saját személyes boldogsága minden szülőnek, egy érték. Akik ilyen életformát vállalnak, azokat támogatjuk.” – mondta még a kedves vezető, amiből kitetszik, megengedőleg jóváhagyja, hogy a szülő örvendjen azért a kisdednek, azonban mint közjószág, ő ráteszi a kezét, nem taníttatja, elbutítja, sormunkássá vagy cseléddé teszi, ergo a saját hasznára tartja. Ámde azt az organizmust, akinek ez a sorsa, egészen másképp nevezi a szakirodalom. Illetve a NER is: sehol a világon máshol nincsen emberi erőforrások minisztériuma.

Ha innen nézzük, kibújt a szög a zsákból, ha onnan, bele sem ment, csak kivirágzott. Föltesszük hát a kérdést, ilyen közegben a drága szülő mondhatja-é J. A polgártárssal már megint, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, amikor látszik, hogy a szándékok szerint egyáltalán nem. Orbán világa iszonyú világ, s nem azért csupán, mert mindannyian a matuzsálemtől az újszülöttig fogaskerekek vagyunk benne csupán, hanem azért is, mert Orbánnak és hű tanítványainak pokol van a fejében. Pontosabban fogalmazva tébolyda, amiben viszont a jelek szerint mégis van rendszer.

Ebből pedig hiányoznak a személyiségek, helyettük csupa erőforrások és közjószágok vannak benne, mint a Pink Floyd The Wall filmben menetelő arctalan tömeg, és már helyben is vagyunk. Ezen a ponton elindulhatnék a vezérelvű társadalom, a tömegtársadalom, a fasizmus és a kommunizmus lényegének kifejtéséhez, összehasonlításához, de mire mennénk vele egyrészt, másrészt pedig már számtalanszor megtettem arra jutva mindig, hogy mindegyik rosszból a legrosszabbat választotta miniszterügynök elvtárs, és kreálta ezekből a NER-t, amelyben élnünk adatik.

Meg olyan falanszter feelingje is van az egésznek, ahonnan hiányoznak az emberi érzelmek. Mutatok Füst Milánt, mint mesteremet, nála hogyan működik az erőforrás és közjószág viszonya: „Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.”

Erről volna szó, és mi az ebből való folyomány? Nincsen semmi sem, hacsaknem annyi, hogy doktorminiszterelnök elvtárs éppen emiatt törölheti ki az arschát az összes CSOK-jával, Novák Katalinjával, családi autójával, három gyerekével meg négy kerekével, és mindennel, amikor és amivel dehumanizálni akarja az embert, ergo saját magához hasonlatossá tenni. Unjuk miniszterügynök elvtársat, unjuk őt, de nagyon. Mert nem csak despota és tolvaj, mint az közkeletű, hanem érzelmek nélküli roncs is, akinek nincsen helye abban a világban, amiben mi élünk. Nem egyformán süt ránk a nap ugyanis.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum