Szülinap

Tegnap Kásler kihantolási miniszter egy röpke pillanatra megfeledkezett összes királyaink dohos csontjairól, sőt, magáról Jézusról is, és egy kisded jutott az eszébe. Az egy éves szülinapját ünneplő operatív törzs, mint a nemzet megmenekülésének záloga. Olyan kis aranyos az operatív törzs, ahogyan már jár, tipeg az ő kis talpain, örül a tortájának. Viszont még beszarik. Kásler miniszter összegezte is a szülinapos érdemeit, hogy a kisded „korábban soha nem tapasztalt kihívásokkal szembesülve, a magyar emberekkel együtt, rendkívüli munka közepette érte el, hogy az ország a járvány legkritikusabb pontján is kitartott”.

Ez önmagában olyan gyönyörű, akár egy Majakovszkij vers, vagy karakteres arcélű szocreál szobor. Plusz az ájtatos pátosz. Ám az ilyen évfordulók mindig alkalmat adnak az összegzésre, előre és visszatekintésre, hogy mit adtunk mi az operatív törzsnek (magyar emberekkel együtt, rendkívüli munka közepette), és mit adott ő nekünk. Elsőként annyit, hogy tegnap miatta nyektették a rendőrök a tüntető vendéglátósokat, mert ugyan nem Ceci nénnye küldte oda a zsandárokat, viszont ő tehet arról, hogy a vendéglátósoknak tüntetniük kell. Az ok, okozati viszony és a hatalmi berendezkedés azonban nem ilyen kristálytiszta.

Mert ugyanis tudjuk, a kis, tipegő operatív törzs eléggé önállótlan még, és azt gondolja mindig – azt tudja vagy azt szabad neki –, amit a kedves vezető is gondol. A kedves vezető jóságos apaként gardírozza a káslerokat, nyunyókákat meg az összes többit is, az operatív törzs a kedves vezető maga. Amit ő izzadtan és álmatlanul forgolódva éjszaka kigondol, az jut eszébe az operatív törzsnek a hajnali törzsi üléseken (rendkívüli munka közepette), csak előtte még haptákba vágják magukat, midőn az elöljáró érkezik. Szinte hallani a dobszót, hogy operatív törzs, fogadás jobbról kedves vezetőnek tisztelegj – mint már volt alkalmunk látni mozgóképeken ilyet.

Az operatív törzs még csak egy éves, így számolni nem tud értelemszerűen. Hogy hány beteg van, hány halott, soha nem stimmel, most olyan is volt, hogy több embert oltott be, mint amennyi vakcinája volt. Egy káosz az operatív törzs, feledékeny és hazudós, egy érdeme van csak visszavonhatatlanul, mégpedig az, megteremtette nekünk Müller Cecíliát. Ő mára akkora intézmény lett, hogy tankokkal védik, nélküle szegényebbek lennénk. Hypós mosás nélkül, úgy tyúkszarosan majszolnánk a tojást, nem szellőztetnénk a gyereket az ablakban, kénytelenek volnánk ilyen életvezetési tanácsok nélkül tengetni a nyomorult életünket.

Már aki. A holtak már nem tengetik az életüket, ez nyilvánvaló, annak ellenére, hogy Kásler miniszter ünnepi köszöntőjében még azt is mondta: „A magyar egészségügy, az ellátórendszer kiállta a történelmi próbát, orvosaink és ápolóink helytállásával pedig magyar betegek tömegei épülhettek és épülhetnek fel”. Még mindig áll, amit az elébb Majakovszkijról mondtam, azzal a toldással, hogy az ellátórendszer egyáltalán nem állta ki a történelmi próbát, amiről azok tudnának mesélni, akiket kiszórtak belőle, illetve azok, akik meg bele sem jutnak hiába hívogatva a háziorvosukat. Vannak ilyen dolgok, és van Kásler győzelmi jelentése, a való meg annak égi mása.

Túl mindezen azonban nem az operatív törzs szülinapja a baj, hanem, hogy megérte az egy évet. És hiába tipeg pöckösen a szaros gumigatyájában, van tizenegyezer halottja, illetve nekünk van, pedig azért szülte erre a világra a kedves vezető ezt a törzset, hogy ne legyen. De lett. Nem gyógyítottak meg mindenkit, az operatív törzs eleinte a cirkusz mindennapi matinéjának elment, de már ezt az üde varázsát is elvesztette. Nagy valószínűséggel a szülinapos nélkül sem lennénk sokkal jobban, de rosszabbul sem. A belügyér kórházat igazgat, az egészségügyis kihantol, a külügyér vakcinára bólint rá. Tehát kérdem záradékként: mi a búbánatos rossebet ünnepeljünk? Ez a dilemma.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum