Ehess, ihass, ölelhess

Ismerős nekünk Edmund Veesenmayer neve talán, aki Horthy Turán nevű különvonatához csatolt vagonnal érkezett meg Budapestre 1944-ben az ismert végkifejlettel. Azért tudott a Turánhoz csatlakozni Veesenmayer vagonja, mert épp Hitler-látogatóban járt vele kormányzó urunk, így a hazaúton együtt is teázgathattak a Turán étkezőkocsijában, amit most fáradságos munkával Kásler miniszter megvett, hazahozatott és felújíttat. Ha olyan szép lesz, mint a Szent Jobbot szintén Horthy idejében hurcolászó Aranyvonat újjáépített vagonja, már megérte. Mint emlékezhetünk, az úgy sikerült, mint valami roma lakodalmi kellék, olyan aranyozottan, eklektikusan csicsás-undorítóan, hogy már csak ezért is érdemes volt megszületni.

Viszont ma nem esztétizálunk, hanem moralizálunk inkább, sőt, a táplálkozás szükségességéről is szót ejtünk, mint kötelező feladatról. Mert emlékszünk még Sheldon determinációról szóló előadására, miszerint szükséges a táplálék bevitele a szervezetbe, oxigén az elégetéséhez és a salakanyag ürítése. Minden más választható. Hogy Kásler miniszterünk ilyen lett, az is nagyrészt és leginkább döntés következménye, mert más esetben terheltségnek neveznénk inkább annak minden ódiumával. Mert ezzel párhuzamosan, hogy lerohadt és rossz emlékű vonatokat veszeget, Kásler miniszter levelezéssel tölti az idejét, az egészségügy ugyanis már rendőri feladat, ideje tehát van dögivel. A tanároknak írt miniszter urunk egy nyáladzó üdvözletet.

Kitetszik ebből, hogy összekeveri a hittérítő munkát a miniszteriális feladatokkal. Kásler mostanában misszionáriusként éli a nyomorult életét, míg föl nem zabáljuk mi, ágyékkötős sorosisták az orrunkban keresztben virító lábszárcsont mögül prüszkölve. „A magyarság esetében a kereszténységgel való találkozással egy ősi kultúra lett teljes, egészült ki, szakralizálódott. A keresztény hit és az ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránknak szellemében jött létre és fejlődött a magyar oktatás, a magyar iskolarendszer…Köszönöm Önöknek, hogy az év minden napján a krisztusi parancsoktól vezérelve, kitartóan, alázattal, legjobb tudásuk szerint teljesítik küldetésüket a magyar oktatásért, a magyar ifjúságért.” – Ilyeneket irkált Kásler miniszter a tanároknak.

Innentől értjük az étkezőkocsit, az Aranyvonatot, a Szent Jobbot meg mindent, azzal a toldással, hogy ebben az állapotban nem kellene erőltetni annyira azt a miniszterséget, vagy meg kellene beszélni a főápolóval a dolgot. Másrészről, mint azt a levegőért kapkodó tanárok ki is fejtették, ez a bájos levél nem felel meg a Köznevelési Törvény paragrafusainak, de még az ereszen csúszkáló Alaptörvénynek sem, lévén, abban benne van a lelkiismereti és vallásszabadság. Illetve az oktatás terén ez a passzus: „Az állami és települési önkormányzati nevelési-oktatási intézményben az ismereteket, a vallási, világnézeti információkat tárgyilagosan, sokoldalúan kell közvetíteni, a teljes nevelés-oktatási folyamatban tiszteletben tartva a gyermek, a tanuló, a szülő, a pedagógus vallási, világnézeti meggyőződését.”

Ilyenek vannak tehát a törvényben, de csak addig, míg sokat ugrálnak a pedagógusok. Mert egy ködös éjszaka csak, és máris módosul minden, ahogyan az szokásban van a NER-ben. Mindemellett a tanárok azt is megjegyezték csöndben, hogy a levelezgetés helyett jó lenne, ha a túlóráikat fizetné ki Kásler, de látjuk, hogy a pénzt inkább vonatokra költi. Egyébként és egyáltalán a zsák krumplikon kívül a rezsim nem nagyon törődik az alattvalók Sheldon által is elismert alapvető szükségletével, miszerint enni muszáj. Például a SZFE-s lázadókat direkt akarják éhen dögöleszteni, mert ugyanis visszatartották a hallgatók ösztöndíjait és szociális támogatásait egészen addig, míg a sajtó el nem kezdett érdeklődni a dolog felől.

Tudjuk, hogy Orbán megváltó rajong a költészetért, ezért figyelmébe ajánljuk J. A. polgártárs elképzeléseit a mindenségről, miszerint ehess, ihass, ölelhess, alhass. Kitetszik, hogy a teljességből már csak az alvás lehetősége maradt meg nekünk. Mert ugyanis fentebbi példáink is mutatják, a rezsimnek mindegy, hogy te éhen döglesz vagy sem, itt Kásler szakralizálja a fasiszta vonatot, meg kereszténységről óbégat a koszos körmével, és kész is a kormányzás. Sőt, már a szabad ölelés joga is csorbul úgy alaptörvényileg. Hát, polgártársak, nem egy sikersztori, én magam viszont csak arra vagyok kíváncsi, meddig tart a lendület, amellyel minden napra jut egy-két megéneklendő genyaság. Momentán ez izgat leginkább, egyébként pedig boldog karácsonyt.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum