Nemzeti óbégatás

Amikor a nagyvilág odafigyel ránk egy kicsit, mint most is a vétó miatt, akkor az történik, hogy elképesztő mennyiségben és töménységben bugyog fel az a mocsok, amiben amúgy élünk. Mintha egy falusi budi derítőjének fedelét vennék le, és hirtelen mellbe vágna a tömény szarszag. Momentán ez Magyarország, és ha, mint most is, mások szemén át látjuk meg önmagunkat, már indulunk is a kardunkért, hogy beledőljünk. Illetve, mivel cselédlányok vagyunk, de nem Édes Annák, keverjük a lúgot, hogy azt szopogassuk el idvezült képpel.

Ilyen is csak nálunk lehet, hogy valami különös ok – dekázás tudománya, feltétlen hűség vagy apakomplexusos szerelem – miatt egy bírósági fogalmazóból igazságügyi miniszter lesz. Egy nemzet lelkiismerete úgymond, aki most teleokádja Európát a tévképzeteivel. Mondhatnám azt is, az az újság a hülye, aki megszólaltatja, és hiteles információt vár tőle, hacsak nem az a szándéka, hogy azt mutassa be a nagyérdeműnek, ezeknek még az igazságügyi minisztere is ilyen, mit várhatnánk akkor az egész bagázstól. A Fidesz, s most elsősorban Varga Judit lejáratják Magyarországot.

Varga Judit óbégat a leghangosabban, és meglehetősen következetlenül, de neki ez a sorsa, erre szerződtette a kedves vezető, amit a kinevezésekor el is mondott. Hogy harcoljon érte Európában, amit a kinevezett egy amazon szívósságával meg is tesz. Attól viszont, hogy ordít, még nem lesz igaza, így amellett, hogy rengeteget árt az országnak, ezt megbocsátjuk neki, mert annak már mindegy, mert ahhoz is adagolja a muníciót, hogy a Fideszt kivágják a kultúrnépek közül. Minél hangosabb ez a Varga, annál közelebb kerülnek hozzá, mert már rengetegszer hugyoztak az asztalra a szalonban.

Mert egyszer csak – talán – mindenki megunja ezt. Két kulcsfogalom tölti ki Varga kommunikációját a mostani vészterhes időkben, ezek pedig a kettős mérce és a zsarolás. Ezt kell kies hazánknak elszenvedni. A zsarolásról legyen elég annyi, hogy a közösség csak annyit mond, tartsd be a szabályokat, és kapsz pénzt, mire ezek, hogy szarok a szabályokra, de dögöljetek éhen ti is. Tegnap bekerült a fogalomtárba egy új gyönyörűség szintén a hiperaktív Vargától, mégpedig az, hogy az Unió ki akarja éheztetni a NER-t, ami már tényleg mókás, csak nem lehet rajta röhögni.

Varga egyeztethetett volna a gazdájával, aki meg azzal eteti a híveit, mi megvagyunk az Unió pénze nélkül is. Ezidáig ez volt a fősodor, most pedig éhen döglünk nélküle, és olybá tűnik, hogy valóban készek vagyunk erre, csak a rendszer maradhasson annyira ocsmány, mint amennyire ők szeretik. Két kultúra ütközésének vagyunk tanúi, az európai az egyik, amelyik kétezer év alatt alakult ki, a másik a miénk, amelyet kereszténynek neveznek, azonban csak barbár mégis. Kettős mércéről beszél ez a Varga, aki pár nappal ezelőtt enkezével nyújtott be egy kirekesztő törvényjavaslatot.

Kettős mércéről beszél, amikor a NER megint téma lesz a kultúrnépek között, tárgyalni fogják, hogy például a Varga vezette igazságügy miért szarik a korrupcióellenes ajánlásokra, és arról is, hogy a Balkánon miért avatkozik bele ocsmány módon a belpolitikába az itthonról már oly jól ismert visszataszító sajtótechnikai eszközökkel. És még annyi mindenről tárgyalhatnának, mert nem nagyon találni az életnek egyetlen szeletét sem, amelyik ne bűzlene tőlük. Öngólt lőttek, mert most azok a jelenségek, amelyek megmutatják, milyen valójában a NER, nagyítóüveg alá kerülhetnek.

És mindebben a feltételes mód a tragédia, mert az egyáltalán nem bizonyos, hogy az Unió megunja a fékevesztett tobzódásukat, sokkal inkább valószínű, hogy mint már oly sokszor eddig, a gyerekszobából jövő politikusok befogják az orrukat valami magasabb szempont miatt. Kiderül majd, hogy az agresszív ordítozás – aminek a tanúi vagyunk épp – újólag kihúzza-e őket a szarból, és nagy valószínűséggel igen. S ha igen, akkor minden megy tovább a NER jól kitaposott útján, csak épp most már töltött fegyverrel grasszálnak a katonák az utcán. És még ezt is meg tudják magyarázni.

Ilyen érdekfeszítő napok következnek most. Talán eldől valami, talán nem, azzal a rosszat sejtő iszonnyal figyelve a nemzeti óbégatást és az Unió csökönyös úriemberségét, hogy úgyis mi – Bélák, Józsik, Mariskák – húzzuk a rövidebbet. Mert ugyanis a számlák már csurig a lopott pénzzel, és a kamra is tele kalbásszal, velőspacallal, így, ha valaki éhen fog dögölni ebben a torzsalkodásban, az mi leszünk. Ennek belátását követeli a józan megfontolás, úgyhogy bízzunk azért Istenben, de a puskaport tartsuk szárazon minden körülmények között.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum