Lehunyja sok szemét a ház

A kedves vezető ott állt az erkélyén a város fölött, és nézte, ahogyan az adott időre, amit ő írt elő, megszűnik benne az élet. Kiürülnek az utcák, elfogynak az emberek, még a fák sem merik hullatni a lombjukat, csak a rendőrség, a katonaság és a TEK jár kel nyakig fegyverben. A kedves vezető ekkor érzi úgy, hogy a rend helyreállott, a kétmilliós város, benne a sok nagy pofájú és követhetetlenül okos libsi, a szabados egyetemisták, a buzik, zsidók, cigányok és hajléktalanok, a sok, számára ismeretlen és értelmezhetetlen eszme és létforma végre megadta magát, és ott hever a lába előtt. Harminc éve erre vágyott, harminc éve ezt akarta minden molekulájával, és lám. Ez élete orma, ahonnan följebb út már nem visz, ez a cél, a lét teljessége.

Kiderült ebben a pillanatban, milyen hasznos készség is ez az erkély. Mert nem csak arra való, hogy ott mindenféle kétes alakokkal, érsekekkel, püspökökkel, nagyferókkal borozgasson, labdát bikázzon onnan az égbe és az unoka háromkerekűzzön rajta, hanem ím, annak is a helye és a tanúja, hogy a város a parancsára meghunyászkodik. Ezt csak innen, fölülről lehet élvezni, innen, fölülről lehet mutogatni, hogy én vagyok az Isten. De leginkább az eltelt idő kontextusában akképp, hogy na, ki a faszagyerek a kocsmában, magyariul ki a Jani, ha még emlékszünk a ház elé hívó szavakra, férfi a férfival, viszkető tenyerekre, tehát a parasztgyerek áll fölöttünk. Aki ím, a szaros mindenség ura és parancsolója, és beleborzong a hatalmába.

Mint Faludynál a recski börtönőr, aki tátott szájjal nézte a levágott farkú szalamandra vérét a kövön. Úgy néz ő is alá megelégedetten böffentve, hogy malacok az ólban, tyúkok a katrocban, és a koviubi is kész immár. Orbán rossz színdarabot és rosszul rendez, viszont kiváltképp élvezi, ám egyáltalán nincs érzéke a szimbólumok finomságához, a rejtett jelentésekhez. Az a magyar, akin méteres kokárda van, a férfi pálinkázik, a nő szül, egyszerű a világ. Ilyen egyszerű volt akkor is, amikor az erkélyes sötét várost mutogató jelenet után szinte átmenet nélkül hívta el Szijjártót kiböfögve ezt is a közösségi térbe, és a maga módján tréfálkozott vele azt mondván, ha elmúlt volna hatvan, akkor most beledöglene a kórba.

És jót mosolyogtak ezek ketten a mókán, verték a csámpás lábukat kacagtukban, vihogtak, de jó, hogy a Szili nincsen hatvan, így nem kell elpusztulnia. Ezzel pedig nem is a metakommunikáció, hanem a szavak szintjén üzentek a hatvanon túliaknak, hogy meneküljenek, mert róluk le van mondva – szprehen dajcsilag –. És tényleg, mert a nemzet nyunyókája meg közzé tette, hogy felhívással fordult a kórházakhoz, miszerint a haldoklókhoz engedjék oda a hozzátartozót, gyereket az anyjához, anyát a gyerekéhez, hogy Orbán nevével az ajkaikon szenderüljenek bele az öröklétbe, ahol a világosság fényeskedik nekik. Vagy pediglen nem. Isten kezébe lettünk adva a hatalom által, a város kihalt, mindennel meg vagyunk elégedve.

A covidos halottnak dupla hullazsák javallott, alaposan be leszünk csomagolva, hiszen már hűvös van, nyirkosak az esték és csípősek a hajnalok. Mindeközben bizakodhatunk azért, mert az egészségügy vagy összeomlik, vagy tutira nem, aminek az az igazolása, hogy a kedves vezető letekint a magasból a sötét városra, ahol csak rendőrök, kóbor kutyák és előmerészkedő patkányok futkorásznak. A színészpalánták is hazamentek, de minden nagyon szép, hiszen a magyari kisded, ha kitekint a rácsos ágyából, elégedetten böfizhet, hogy anya nő, apa meg férfi, ha részeges, vak komondoros ótvar, akkor is. Ilyképp nincs más hátra, mint Störr kapitány apukájának igazságát felidézni, miszerint unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum