A fiúknak fütyijük van

A kocsmák bezárnak, a kutyák viszont pisálhatnak este nyolc után is. Sőt, Orbán Viktor megtekintette a Kínából érkezett koronavírus-gyógyszereket, tehát nincs mitől félnünk. Minden megtekintődött, a világ összes nyüves kartondoboza, a rezsim kartondobozokkal mutogatja buzgalmát, ezekben vannak a lélegeztetőgépek, nemzeti konzultációk, kisnyulak. Ha a magyari ember meglát egy kartondobozt, akkor pavlovilag elárad benne a mérhetetlen nyugalom, érzi, hogy törődnek vele, mi több, olykor azt is, hogy azokból a dobozokból a nemzet szeretete árad feléje.

Ezek a dobozok födik el a sunyi szándékokat, amelyek vészhelyzetben mindig valahogyan erősebbek. A fideszista, ha vészhelyzetet szimatol, enyvedzeni kezd a keze, illetve késztetést érez mindenféle törvényjavaslatok benyújtására, amivel a világot a saját képére akarja formálni, tehát elcseszi. Mintha nem volna már amúgy is elég lehangoló. Varga igazságügyis is, alig kelt ki a vírusos ágyából, aktívabb, mit valaha, és egészen különös módon alaptörvénybe akarja foglaltatni az Ovizsaru igazságát, miszerint a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk.

Úgy nagyjából ez a nívó, és szomorúan konstatálom, hogy igazam volt, amikor Dúró Dóra darálását nem ok nélkül valónak gondoltam, mert lám, egészen idáig vezetett, hogy Alaptörvényt módosítanak miatta. Egy brancs ezek tehát, közösen szíják el az életet belőlünk, hülyítik el gyermekeinket, mert ugyanis, nézzük, mi készül belekerülni a gránitszilárdságúba úgy Varga igazságügyisileg. Egyrészt, kies hazánknak biztosítania kell: „a hazánk alkotmányos önazonosságán és keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést”. Nem látnék neki a mondat boncolgatásának, mert rossz végre jutnánk.

Másrészt pedig az államnak állampolgárain keresztül szintén óvni kell „a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”. Tehát Ovizsaru azzal az alaptörvényi szándékkal, hogy ott, az oviban ne lehessen fölolvasni a Meseország mindenkié című kötetből, mert az összeset nem tudja ledarálni Dórika. Elcseszett egy ország ez, de nem is emiatt elsősorban, hanem azért, hogy az az aljas szándék, ezen a böszmeségen csámcsogjon az ember, és ne jusson ereje az igazi galádságra, és mégis jut. Szar ügy Varga igazságügyisnek, akinek a fő gondja mégis a lopott vagyon biztonságba helyezése.

Mert ugyanis a gránitszilárdságú módosulni készül egyéb tételekkel is, amelyek drasztikusan szűkítenék a közpénz fogalmát, ezzel korlátozva a közpénzek elköltése körüli nyilvánosságot, sokkal könnyebbé téve a közpénzek ellopását. Emellett kétharmados törvénybe betonoznák a közelmúltban létrehozott hatalmas, Fidesz-közeli emberekkel teletömött vagyonkezelő alapítványokat. Igazából ez foglalkoztatja a ner lovagokat és lovaginákat, minden más csak toldás. És az az elképesztő, hogy minderre a járvány tombolása közben gondolnak, sőt, csak erre gondolnak igazán.

Miközben pedig a nép reszket, hogy mi lesz vele. Erre is mutatok jó példát, mert ugyanis tegnap beállított hozzám az egyik szomszéd azzal, hogy én okos vagyok. Okosságom pedig abban nyilvánul meg, miszerint bizonyára van információm arról, hogy az éttermek bezárása a kocsmák bezárását is jelenti-e. Mondom neki, hogy minden bizonnyal, de erre erősködik, hogy erről mikor jelenik meg a Magyar Közlönyben a rendelet, ami elképesztő elszánásról tanúskodik, és tényleg úgy állt ott, hogyha biztos lesz, nem mehet kocsmába, akkor fölköti magát.

Ilyenek érdeklik a magyari embert. A kocsma sorsa, a kutya pisálása, meg, hogy döglenek-e a nyulak. Ahelyett, hogy abban a nyüves Magyar Közlönyben megjelenne mindez, azt kell hallgatnia, mert a hatalomnak az fontosabb, hogy neki fütyije van, és mi a közpénz, mi nem, mit lehet ellopni büntetlenül és mit büntetéssel fenyegetve de megúszva mégis. Orbán Viktor megtekintette mindeközben a kínai gyógyszereket, és ha emiatt az ember Rákosi elvtárshoz hasonlítja, akkor megbántódnak a fideszfiúk, mert olyan rohadt érzékeny a lelkük.

Nézem a szomszéd szemében a végtelen bánatot, a mi lesz velünk nagymama nyüszítést, hogy zavar keletkezik az ivásban, és mindent egyből megértek. Illetve úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. A szomszéd és vele együtt mi is magunkra vagyunk hagyva a vérzivatarban. Ami egyfelől nem volna olyan nagy baj, ha hülyeségekkel tömik az ember fejét egyfolytában, másfelől viszont, ha mindez arra alkalom, ok és indok, hogy kilopják a szemünket is, az már csak csak felzaklatja az embert kicsinyég, amiben az sem túl nagy vigasz, ha megtudja, teljes bizonysággal, hogy neki is fütyije van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum