Ajakmesék

Ahogyan ülünk ott a pulpituson alsó ajkunk lefittyedvén mintegy önmagunk örökkévaló szobraként, süt belőlünk a méltóság, a tekintély, az, hogy ismerjük és leginkább megvetjük a köröttünk nyüzsgő világot, mint egy kikezdhetetlen kődarab. Az ajak ilyetén állása hosszú évek kitartó erőfeszítéseinek köszönhető. Mint a testépítő az izmait, úgy alakítjuk ajkainkat egy életen át, földi létünk ormain már az arckifejezésünk készül ítéletet mondani élőkön és holtakon. Ebben a lefittyedésben benne van az erényes ifjúság, az Isten, haza, család szeretete, a tekintélyes apa, később nagyapa, aki féltő, igazságos ítélettel gardírozza a család és a haza dolgait. Ilyenek vagyunk, örvendünk a köztiszteletnek, kapjuk a kitüntetést, enyhe szappan és hintőpor szagunk van kávé-étcsokival elegyest, öltönyünk rendezett, cipőnket asszonyunk rendben tartja.

A lefittyedő ajakban benne vannak a kérlelhetetlen elvek, az elsőáldozás és bérmálkozás, számtalan húsvéti körmenet és karácsonyi éjféli mise. Ám a fittyedésbe merevedett ajak, mint egy élet maszkja azt mutatja, hogy gazdája igazi örömöt alig is ismert, mosolyogni nem szokott, mert az árt a tekintélynek, most pedig már nem is tud. A mosoly dolgát végző izmok elsorvadtak, mert az öröm maga a restség, elvonja a figyelmet a haza dolga fölötti szünet nélküli aggódásról. Aki mosolyog, az elvtelen élvhajhász: az arc fejezze ki a hitet, szigorúságot, erényeket, méltóságot, tekintélyt, ahol nincs helye a nevetésnek, a mert a nevetés gyengeség. A szigor az erő. Önmagunkkal szemben, gyermekeinkkel, asszonyunkkal szemben. Az élet rend, a mosoly rendetlenség, az erény az arcon ül, messziről virít, az erénynek nem sáros a cipője.

Ahogyan öregszünk, az ajak úgy húzódik egyre lejjebb, lassan már a mellet veri. Ilyet látván a kutyák nyüszítenek, a postás haptákba áll, gyermekeink pedig kézcsókkal illetnek, miközben a vesztünket kívánják, hogy fordulnánk már föl. Köröttünk hangos szó, zene nem eshet, szellenteni nem lehet, nemiségről nem beszélünk, hálóingünk pedig a földig ér. Asszonyunk egy életen át vágyakozik egy mögöttünk valóra, romlott katonatisztre, káromkodó kocsisra, ilyesmiket gyón meg vasárnaponta a papjának. Asszonyunk élete a mosolygó pokol maga. És a miénk is, csak nem valljuk be, mert a szobrunk nem engedi. Egymás mellett forgolódunk asszonyunkkal az ágyunkban, csatakos izzadva a poklukban, hogy reggelre kelve ezt a mocskot lemosván térjünk meg a világba újra illatosan és görcsbe szorult gyomorral.

Ülünk a pulpituson ajkaink lefittyedvén, s ha szólni kell, méltóságunkból, korunkból, rangunkból és tapasztalatunkból utat mutatni, frázisok jönnek ki belőlünk, amelyek egyre üresebbek, és kezdünk elgondolkozni azon, mivégre vagyunk a világon. Összegezzük az utat, írjuk meg mintegy a halotti beszédünket erényeinkről, érdemeinkről, tiszteletre méltóságunkról, amikor egyszer csak meglátjuk magunkban a végtelen semmit. És nem jön Ivan Iljics feloldozása, amit úgy nyerhet el az ember, ha bevallja, hogy élete köznapi és iszonyú volt, mert a képzelt méltóságunkba merevedés mindezt megakadályozza, így lesz majd halálunk is, ahogyan létünk eddig, hasztalan. Nincs Istenünk, akihez imádkozhatnánk, hogy bocsáss el, mert hitünk nem volt soha, csak egyházunk és papjaink.

Így hát a többi lefittyedőssel, illetve a leendő csüngő ajkúakkal, akiknek a fiatalsága hasonlatos a valaha volt miénkhez, úgyannyira üres, tartalmatlan és színpadias, pártba tömörülünk, olyanba, amelynek a nevében szintén az üres méltóság és tisztesség szerepel. Pajzsként tartjuk Istent üres romlottságunk elé, takarózunk vele mintegy, mint ahogyan fityegő ajkunkkal is álcát mutatunk, takarjuk vele semmire nem való, értéktelen életünket. Lefittyedő arcunk az erkölcsünk, mert szívünkben olyan nincs, jóság pedig nem is volt soha. Iszonyú lesz majd nekünk az ébredés halottas ágyunkon, amikor asszonyunkból kitör az életen át tartó keserűség, és a pofánkba vágja: dögölj meg vén hülye. És ekkor tapasztaljuk meg a világűr végtelenségét, meg a csillagokét, ahová zuhanunk gyorsulva egyre a sötét semmibe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum