Nézőtér

Változnak az idők. Amikor annak idején, azt hiszem, éppen az MTK pályáján a kedves közönség elkezdte skandálni az „indul a vonat” rigmust hosszan és kórusban, utalva ezzel a csapat izraelita kötődésére és Auschwitz gyönyörűségeire egyben, semmi nem történt. Sőt, amikor Dávid Ibolya akkori igazságügyist megkérdezték erről a parlamentben, hogy mondana valamit, erre született az elhíresült válasz, miszerint nem ért a focihoz. Látjuk tehát, hogy a kedves vezető boldog karácsonyt-ozása nem volt előzmények nélkül való, más szemszögből pedig, hogy Varga igazságügyisnek is voltak anyukái, csak nem annyira hisztis formában.

Kies társadalmunkban a futballszurkoló kiemelt fontosságú organizmus. Stadionokat kap, járványügyi kedvezményeket, a rendszer tenyerén van hordozva, mert valami rossz ösztöntől vezérelve az a hiedelem, hogy a lelátók népe a magyari ember archetípusa, a kedves vezető közege, amelyben lubickol, és ingujjban tömi magába a szotyolát, oldalán a szolgahaddal. Megjelent már futball meccsen Schmidt Mariskától kezdve Schmitt á’lamelnökig meg mindenféle más milliárdosig bezárólag a NER oligarcháinak apraja és nagyja. A futballmeccs olyan nálunk, mint annak idején a nagy Szovjetunióban a Vörös téri emelvényen állni a főtitkár elvtárs mellett, ami aktusoknak szintén üzenete volt.

Emlékezhetünk, hogy a Ferencváros szurkolói elsőként kapták meg az ajándékot a Groupama Aréna formájában, mert egyrészt rászolgáltak, másrészt meg majd kérnek tőlük valamit egyszer. 2013-ban védték is a Fidesz székházat, 2016-ban ugyanők állták el az NVI ajtaját megakadályozandó egy népszavazást, éjszínű tekintetükkel és márványsimaságú agyukkal hadra foghatók könnyen buzit verni, ilyenek. Barna ingük még nincs, de majd lehet, attól függően, hogyan követeli ezt a harci helyzet és a Kubatov. Mindemellett a futballszurkoló hálátlan fajta is, könnyen a gazda ellen fordul, mint valami meghasonlott harci eb, ezért veszélyes tartani.

Erre volt bizonyság a hét vége, mikor is Felcsúton, a budi tövi szentélyben lépett színre épp az MTK aranylábú különítménye, akik meg a Dájcstomi fennhatósága alá tartoznak. Nem a szurkolók, a csapat. Az MTK három nullára verte el a kedves vezető szívbéli szerelme alakulatát és épp annak szemei előtt. Ebből az fakad, hogy még pár tízmilliárdot kell beletolni a nem is közpénzből, másrészt, hogy élcelődés céltáblája lesz a tejben-vajban és tojásban fürdetett társaság, mert a futballszurkoló a fentebb bemutatott tulajdonságain felül még gonosz is, de nagyon. Illetve hálátlan, de a zsoldosok csak mind ilyenek, érzés nincs bennük szemernyi sem.

Mert amikor az MTK berámolta a harmadikat, felcsendült a kórus a kedves vezető füle hallatára, amiből, ha nem süket, hallania kellett, hogy a nép tisztában van azzal, hol is él, ha nem is mindig teszi szóvá, most viszont igen. Mert ugyanis azt danászták a Guantanamera dallamára és ritmusára, hogy “Ez nem a tender! Mészáros ez nem a tender!” Ez maga a népköltészet a maga tömörségével, utalásaival és elhallgatásaival, pimaszságával és a legkisebb fiú győzelmével mindig. Amúgy nem egy vaszisztdasz, viszont üde jelenség, ahogyan az igazság utat tör magának a nép ajkain. És ezen a ponton kanyarodunk vissza ahhoz, hogy ugyanaz a közönség előtte indul a vonatozott.

Az nyers és világos antiszemita uszítás, s mint ilyen teljesen következmények nélkül maradt, mint megmutattam. Sem a pályán, sem másutt folyománya nem volt, pedig az már az illetlenségen is túlmutat. Ezzel szemben most, amikor a népek tendereztek Mészárosnak, egyből megszólalt a hangosan beszélő, hogy a bájos közönség szurkoljon sportszerűen. Pedig nem kurvaanyázott, banánozott, huhogott, ami amúgy a szokása, hanem egy nevet és egy gazdasági aktust emlegetett együtt, ami viszont sértő ezek szerint. És ami viszont ebben a kontextusban beismerő vallomás, ha ettől kipotyog a szotyola a hatalom szájából, annyira fáj neki de nagyon.

Mindebből sok minden nem következik, csak az, hogy a jelek szerint ott mélyen tudják a bűnüket, ha be nem is ismerik, ha ki nem is mondják. Ha le is tagadják. Ez nem arra bizonyság, hogy volna lelkiismeretük, csupán apró utalás arra, valahol mélyen érzik, hogy ennek az egésznek rossz vége is lehet. Ez a macbethi nyüszítés, és ebben a történetben oly jó birnami erdőnek lenni. Hogy Balázs fideszdirekort idézzük, oly jó ennek része lenni, csak épp ellenkező előjellel, látni egyszer majd végre, amikor a bajszuk lekonyul, végtelen önbizalmuk elpárolog, összefoglalva, amikor ragadozóból prédává válnak. Az majd minden pénzt megér.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum