Ecce homo

Doktorminiszterelnök úr tegnap elemelkedett az anyaföldtől, és két dolgot mondott a mi szívbéli gyönyörűségünkre. Először is, hogy az egyháznál a legjobb helyen van az állam pénze, másodjára pedig, hogy ő homo christianusoknak neveli a gyermekeinket a keresztény szabadság nevében. Mindkét idea ellen ellenszavazattal élek, bár tudom, sok jelentősége nincs, hiszen az ilyenektől pisál állva a decens és ostoba választóközönség, másrészt pedig régóta közkeletű, hogy doktorminiszterelnök úrral csak a baj van az ő fejében. Viszont mi abban a trutymóban élünk, amely abból szivárog.

Induljunk ki abból elsőként, hogy ha szerető és gondoskodó szülő volnék, akkor szándékaim szerint szeretném én eldönteni, ivadékom milyen irányba nevelődjék, és az irány meghatározásából kihagynám az államot. És legfőképp doktorminiszterelnök urat azzal az alapvetéssel, hogy a gyermekek nevelésébe diktatúrák szoktak belepofázni leginkább, ők óhajtják a saját szolgálatukra tenyészteni az alattvalókat. Másutt ez másképp megy, J. A.-nak is mondta az anyukája, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, igaz, aztán elment a padlásra teregetni serényen.

Idézném is a doktorminiszterelnök urat, miszerint el a kezekkel a gyermekeinktől, amit pár napja mondott, más, uszító kontextusban, de az ilyesmik visszaszállnak az ember fejére, ha nem figyel. De nem figyel, pofázik összevissza, így azt is kénytelen vagyok megemlíteni okulásunkra, hogy az állam pénze nem az egyházak zsebében van jó helyen, hanem az enyémben. Én adtam az államnak, hogy rólam gondoskodjon, fürdessen tejben vajban, és nem adtam felhatalmazást arra, hogy bizonytalan identitású papbácsiknak passzolja tovább, mert ki tudja, mire költik azt.

Ebbéli intésem leginkább abból fakad, hogy az állam és az egyház már nagyon régen szétvállott egymástól, és a doktorminiszterelnök úr sem Mária Terézia, hogy bigott hívő legyen, sőt, életünket és vérünket sem ajánlottuk neki egyáltalán. Ajánlatom az volna, ha a doktorminiszterelnök urat megszállta a szentlékek, akkor vívódjanak egymással, szólongassák a másikat és igyanak egy felest, de az ilyen delíriumból az országot hagyják ki, mert ezt a létformát már a felvilágosodással odahagyta, és nincsen az ínyünkre az újbóli elsötétülés részesei lehetni.

Hiába mondja Balázs fideszdirektor, hogy oly jó, nem az. Tehát két dolgot már a helyére tettünk, mégpedig, hogy el a kezekkel a gyermekeinktől, valamint, hogy a pénzünkről is szigorú elszámolást szeretnénk. Mert nem a perselybe kerestük entestünk verítékével, sem világító keresztekre és miseborra. Sok minden másra sem, stadion etc., de most nem az a kontextus van, hanem a klerikális, illetve anti-, tegyük tisztába egyszer s mindenkorra, az adónk nem a papok hizlalására van, hanem a miénkre, s ha nem ez történik, azt számon fogjuk kérni.

Még továbbá, arra is kérném doktorminiszterelnök urat, hogy ne homózzon itt nekem, főleg ne ostobán és hazugan. Mert ugyanis, amikor Gyökössy Bandi bácsi szeme fennakadt, és megálmodta a homo christianus fogalmát, abban semmiféle nemzet, család, gyermek nem szerepelt, sem CSOK, sem Novák Katalin, de még az anyukám térgye kalácsa sem. Gyökössy Bandi bácsi megalkotott egy pátoszos szentképet, aminek már akkor sem sok köze volt a valósághoz, a mai Orbán Viktorhoz viszont egyáltalán semmi sem. Ábrándos ember volt Bandi bácsi nagyon.

A homo christianust, mint a homo sapienshez képest übermenscht az határozza meg szerinte, hogy bölcsességét Istenből meríti, igyekszik megismerni embertársait – hogy mélyebben szerethesse őket, keresi embertársait – mert őt már megtalálta Isten, nem szab határokat magában Isten kegyelmének – így növekszik határtalanná, van bátorsága annyira szeretni, hogy néha bolondnak nézik érte, sugárzik, és örömével „megfertőzi” a környezetét, Isten erejével minden bukásából felkel, és nem fél újrakezdeni, az örökkévalóságban ragadja meg a pillanatot… Ehhez képest nézzünk rá Semjén Zsoltra.

Gyökössy Bandi bácsi egy ábrándozó, rajongó jótét lélek, de a gondolataira országot építeni, nos, elhamarkodottnak tűnik, hacsak nem az van, hogy doktorminiszerelnök úrnak halovány fingja nincs erről a homo christianusról, csak olyan jól hangzik, vagy leírták neki. Ha annyira homózni akarunk, akkor én inkább a homo moralisra tennék azzal a toldással, hogy a gyerekemet ilyennek nevelném, amihez doktorminiszterelnök úrnak az ég egy világon semmi köze nincsen. Tehát, el a kezekkel a gyermekeinktől, és kérem vissza a pénzemet, mert nem erre adtam.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Ecce homo
  1. Yeti szerint:

    Kérem vissza a pénzemet?
    Nem volt az a tied egy percig sem 🙁
    Kizárólag erőből értenek, más nyelvet nem ismernek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!