Metafizika

Miska szomszéd kint állt a szemező esőben, szítta a cigarettáját, és üdvözölt, miszerint esik, nem kell dolgozni máma. Nem tud pöfögni büszkén a fűnyíróján, leparkolni, hazatérni, dicsekedni fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Világos rendszer, egyik dolog fakad a másikból: esik, tehát tétlenség van, nézés ki a fejünkből. A világ egyszerű, nincs mitől félni benne. Egyenes vonalú következtetések vannak, ha a kisfiú meglát egy rózsaszín pónilovat, buzi lesz, a hétfejű tündér ideájától olyan álomvilágba keveredik, ahonnan nincs visszaút a munka világába. Az ilyenekből lesznek a meleg, részeges bölcsészek, vagy idealista filozófusok, a nemzeti haza ilyenekkel kezdeni mit nem tud, kiveti őket magából vagy átnevelőtáborba küldi.

Nem olyan időket élünk, hogy helye volna mindenféle révedezésnek. Az álmodozó nem érti a parancsokat, és nem lehet tudni, mi forog a fejében, pedig az állam azt nagyon szeretné, hogy kicserélje neki tetsző tartalmakra. Régen sem volt ez másként. Boldogult úrfikoromban félrészegen tartottam kiselőadást egy csehóban a buddhizmusról mint szimpatikus filozófiáról, olyan vallásról, amelyben mind közül a legkevesebb a szakralitás. Mindenki olyan katedrán oktat, ami jut neki. Viszont ennél a szónál, hogy szakrális, mellettem termett valahonnan egy magyar Brettschneider. Malacszemű volt, és kérlelt, hogy mindezt fejtsem ki neki bővebben, majd megírta a jelentését, hogy a lakosság hangulata 1.a., esetleg b.

Részeges bölcsésznek tűntem neki, holott csak segédfűtő voltam éppen akkor a Március 15. téren felállított Lenin szobor melletti kazánházban. Ez pedig azt mutatja, már az akkori hatalom is hülye volt, és semmi érzéke nem volt a szimbólumokhoz. Eszébe nem jutott, hogy a munkásosztály elgondolkodna, hogyan kerül egy tányérra Petőfi és Lenin, hacsaknem úgy, hogy az előbbitől az Akasszátok föl a királyokat című verset tanította a kis úttörőknek. És József Attilától is mondjuk a Munkásokat, és véletlenül sem a Medáliákat, amelyben elefánt volt, jámbor és szegény, meg az ormányával simogatta a napot. Ez tisztára hétfejű tündér, ilyentől a NER hazaféltő bölcsei is sikítófrászt kapnak, és hülye dolgozatokat írnak a gondolkodás paraszti tisztaságáról.

Az MSZMP is ilyen puritán gondolatiságra nevelt. Soha nem felejtem, hogy szegény apám mindenkinek a kurva anyját szidva körzővel rajzolgatta a térképen az atombomba hatósugarát, mert ezt adta neki házi feladatul a párt. És most lehet dörzsölni a tenyeret, hogy ennek meg kommunista volt az apja, nem véletlen, hogy sorosista lett. Ebben két bukfenc van, apám nem volt kommunista, csak egy szerencsétlen flótás, én pedig nem sorosista vagyok, hanem szabad. Furcsa egy állapot lehet ez, hogy nem mindenről az Isten, a haza meg a család jut eszembe, hanem olykor színes tintákról álmodom, mint a kis zsidó lapocskában Kosztolányi. Miskának az esőben ilyen gondjai nincsenek. Esik, nem kell menni fűnyíróval pöfögni. Ennyi az élet.

Az ilyen egyenes vonalú, tiszta gondolkodásra utal örök barátunk, Józsi szomszéd, aki tegnap, amikor ordíttattam munka közben egy elképesztő instrumentális elektronikus muzsikát, megállapította, hogy ez migráncszene, ha meg nem énekelnek benne, akkor pláne. Ezek után elküldtem őt a picsába migráncsozni, és eszembe jutottak Dúró Dóri elszántan buta szemei, akiben ekképp felfedeztem az én Józsimat, és az esőváró Mihályt ugyancsak. Egy brancs maguk, vélekedtem Pelikán gátőr smasszerének szellemiségében, a gombócot is megzabálják, a folytatást pedig ismerjük. Mindezek után csodálkozunk, hogy Borsodban a fideszista kisasszony győzött? Ugyan már. Az a szenzáció, hogy csak ennyivel. Kirielejszon.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum