Mesekönyvbűnözés

Én nem tudom, hogy a csepeli önkormányzatnál megvan-e még az alaptörvény asztala, továbbá azt sem, Gulyás G. miniszter olvasta-e a gránitszilárdságút. Ha nem, rakok ide belőle dolgokat: „…Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja… A szülőknek joguk van megválasztani a gyermeküknek adandó nevelést…”

Ehhez képest van az, ami tegnap óta van. Mégpedig, hogy a csepeli önkormányzat betiltotta óvodáiban a Meseország mindenkié című könyvet, Gulyás G. miniszter pedig arról ábrándozott, hogy felvetődhet a kiskorúak veszélyeztetése az óvodákban, ahol felolvasnak ebből a bűnnel teli műből. Gulyás G. miniszter azt is mondta, hogyha valóban meg lehet állapítani a bűncselekményt a mesekönyv óvodai olvasása miatt, akkor büntetőeljárás fog indulni a fenntartóval szemben. A csepeli önkormányzat jogot sért, Gulyás pedig fenyegetőzik.

Így kellett ennek lenni, hiszen a Dúró Dóra darálója pörformansz után maga a kedves vezető jelentette ki, hagyják békén a gyermekeinket, ez pedig az összes szervilis csinovnyiknak felhívás volt az óbégatásra, s mint kitetszik, cselekvésre is. Így, amikor az volna a sóhajtás, minek ezzel foglalkozni, mert ugyanis ez csak egy könyv, és vannak ennél sokkal fontosabb dolgok, kénytelen vagyok azt mondani, nem igazán. Hiszen ebben benne van az egész nagybüdös élet, szabadságok és szolgaságok, hajnalok és éjfelek, Mari néni csirkeszárnya és a kisunokánk szétbombázott élete úgyszintén.

A törvény a Fidesznek annyi, akár a sóhajtás, és leginkább úgy és akkor tartják be, ha az az érdelükben áll, vagy hasznot hajt. Máskülönben a törvény, legyen az akár a mítoszi magasságokba emelt alapbigyó, semmit sem ér, illetve éppen annyit. A nemzeti alaptanterv ugyan nem törvény, de az oktatási, nevelési intézmények számára az, ebben pedig az foglaltatik, hogy a tananyagnak olyan alapvető értékeket kell közvetítenie, mint a megértés, az együttérzés, a törődés, a szabadság, az igazságosság, a méltányosság, a tolerancia és az önazonosság. – Konklúzió, szarunk rá.

Az átkosban volt a nevezetes három „T” fogalma, a támogatott, tűrt, tiltott írás-, és zeneműveké. A NER-ben ezzel ezidáig nem találkoztunk, a csepeli önkormányzat jóvoltából azonban most már igen. Azzal a delikáttal, hogy Kádár apánk idejében a kerületi vagy városi tanács nem tiltogatott be semmit, arra ott volt Aczél elvtárs, sikerült hát ebben is túlszárnyalni a gyűlölt „kommunistákat”. Bár miben nem, tehetnénk fel a kérdést, mert ugyanis ezek ugyanazok, illetve talán rosszabbak is, mert azoknak voltak elveik, míg ezeknek ilyen készségük nincsen egyáltalán.

Olcsó volna most a Bibliával példálózni, az abban szereplő gyilkosságokra, vérfertőzésekre és más válogatott szörnyűségekre utalva, amit szoknyás bácsik adnak elő az óvott kisdedeknek. De fölösleges, a csepeli önkormányzat és az összes hasonszőrű tébolyodott azt sem ismeri-olvasta, mint ahogy a Meseország mindenkié kötetet sem. De ejthetnénk szót a Grimm testvérek horrorjairól, vagy a magyar népmesék olykor szaftos, világáról is, de mindez fölösleges volna. A tutulás ugyanis nem a tartalomnak szól, hanem csupáncsak ellenségképzésről.

És ez az a momentum, ami miatt erős szavakat kell ejteni erről a tébolyról, mert ugyanis a nácizmus bimbózását látjuk, s amikor pár napja az óvodás naplójában a képzelet erejével teremtettem egy parabolát a könyv égetéséről, magam sem gondoltam volna, hogy bekövetkezik, s lám, itt is van. Amiről tegnap el sem tudtuk képzelni, hogy előfordulhat, mára mindennapos, az aljasság úgy kúszik be a köznapokba, hogy észre sem vesszük. Amikor a Meseország mindenkié jogait védjük, akkor a sajátunkat is, és azért is teszünk, hogy holnap ne verjenek meg minket barnaingesek sötét sikátorokban.

Vigaszként egy kis emlék, mi történik, ha valamit erősen tiltanak. Segédfűtő koromban ki voltam éhezve Schopenhauerre, Heideggerre, Nietzschére, ilyenekre, de Aczél elvtárs nem engedett hozzáférni. Nekiálltam németül tanulni tehát, hogy enyém lehessen a tiltott gyümölcs, és Svájcból meg a bűnös NSZK-ból hozattam be a könyveket. Mindebből nem az következik, hogy ma az óvodásaink szamizdatban olvassák majd a Meseországot, hanem, hogy mindenki erre kíváncsi már. Gulyás G. miniszter pedig fenyegetőzik az ostobája, amiből kitetszik merre van a szellemi horizontja. Éppen Orbán valagában. Ui: a németül tanulást cseszhettem, Heideggerhez nem volt elég pár év, de ez azén bajom.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum