Egy óvodás naplója 17. – Mesekönyv

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma hozza el mindenki a kedvenc játékát, babáját, mesekönyvét vagy akármit, hogy asztán majd olvas nekünk a mesekönyvből, meg jáccunk a játékokkal, hogy mijen jó is lesz akkor nekünk. Én nem tuttam, mit is vigyek, én minden játékomat szeretek, nem tuttam tennap, hogy máma mit fogok szeretni, az anyu aszonta vigyek egy autót asztán jóvan, de mondom neki, mejiket, de monta este, hogy reggel majd meglátjuk, és meg is láttuk. Evittem egy meccsbokszot.

Mentünk reggel, az emlékező művön csattogott a zászló, a homokozóba egy macska ücsörgött, jött a Pityu ő egy mesekönyvet hozott, a Kisböske meg egy doboz legót, az Ibojnéni meg ott át makszba. A Pityu aszonta, jé zászlót rakott az arcára, és télleg, piros, meg fehér, meg ződ vót az arca, sőt, vót rajta ijen koronás címer is, mintha a szájábó nőtt volna ki a korona, vagy ő lett vóna az emlékező mű ruggya, csak épp nem csattogott a szája neki, mind azon a zászló, hogy az anyu is csak táttott szájja nészte őtet.

Majnem puszit is efelejtett adni, de topantottam és megkaptam azér. Megreggelisztünk, a dadus finomat adott, kakaót meg kenyeret vajja, a Kisböske csak úgy evett, még szerencse, mer így nem fog nyafogni egész délelőtt, hogy ő éhes. Reggeli után aszonta az Ibojnéni, hogy láttya, a Pityu mesekönyvet hozott, kérdeszte, hogy olvassake nektek gyerekek belölle, montuk, hogy olvasson, mer jó vót csak úgy ücsörögni, mer mindenkinek tele vót a hasa nagyon, még a Pityu se hüjéskedett.

Csak odaatta az Ibojnéninek a könyvethogy olvasson akkor belölle nekünk. Nekiát olvasni, asztán, amikor a bátor herceg rájött, hogy ő a baráttyát szereti, meg a hercegkisasszony is inkább a boszorkát, akkor sikittott, és edobta a könyvet, mintha égette volna a kezét, és nekiát rángatózni az arca neki, hogy abba se bírta hagyni. A Kisböske meg szorongatta a legó babáját, aminek barna vót a bőre, eszt is meglátta az Ibojnéni, amitő ződ lett neki az arca teljessen.

Sikittott, hogy hívni kell a papbácsit, hogy egrecíroztatni minket, mer megszát a zördög, meg visittott is, hogy a dadus aggyon neki fokhagymát, mert ekárhozik itt mindgyá. Nézegette a Kisböske a babáját, hogy mia bajj vele, a Pityu meg ment a könyvért a sarokba, ahová az Ibojnéni hajittotta, hogy elteszi akkor, de aszonta neki az Ibojnéni, hogy aszt ugyan nem, mer az bünjel, hogy beszéni akar az anyujával, addig nála marad, meg megmutattya a papbácsinak is.

Ebéd után el is jött a papbácsi, nézegette a könyvet, közbe meg hányta magára a keresztet, meg mondogatta, hogy uramjézus, meg jóisten, és aszt is monta, hogy eszt meg kell semmisíteni. De monta a Pityu neki, hogy akkor bejön az apuja egy kicsit méltatlankodni, de a papbácsit ez nem éredekete, hanem kenegette fokhagymáva a könyvet meg motyogott valami ufóul, de ez se vót elég, hanem megkérdeszte a dadust, hogy vane nekik húsdarálója a konyhán.

Vót neki, behoszta, mer a papbácsi kérte, és nekiát daráni a könyvet, de az kemény vót nagyon, ott kaszabóták meg aprittották szegény könyvet, de nem akart ledarálódni, úgyhogy gyufát kért a papbácsi, hogy fögyújcsa, mer ekárhozunk különben, és ahogy ott próbáta égetni a könyvet, lángra kapott a fekete szoknyája neki, úgyhogy már együtt visittottak az Ibojnénivel, a dadus meg megunta a cirkuszt, behoszta a poroltót és lefújta a papbácsit vele. Hosszan fujta, közbe mosojgott.

Olyan lett a papbácsi mind egy hóember, ijen ugrándozó hóember, az Ibojnéni leűt és zokogott má, kint az udvaron az emlékező művön csattogott a zászló, hogy timpanon, a dadus fogta a poroltót, és kérdeszte, hogy elég e vót már, a Kisböske csak nészte a kezébe a barna babáját, a Pityu meg monta, hogy akkor szól az apukájának, hogy jöhet kicsit méltatlankodni. A többi gyerekek meg élveszték a fehér port, hemperegtek benne, és olyan kupleráj vót, ahogy az apu szokja mondani, hogy na, gondótam, vára dömperemmegyek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
1 hozzászólás “Egy óvodás naplója 17. – Mesekönyv
  1. hj szerint:

    Előre is elnézést a történetnek csak egy elemét kiragadó és túl személyes hozzászólásért. Nálunk a kisközért pénztárosa van talpig nemzetiszín maszkban, és ahogy Ibojnénit „anyu is csak táttott szájja nészte”, erre az abszurd „zászlófelvonásra” én is pont így reagáltam. Vajon hová lehet még ilyen hivalkodva és öntudatoskodva kirakni a magyarságunkat…?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!