Bitang keresztények

Hegyi-Karabahban szinte száz százalékban örmények élnek, az örmények pedig keresztények. Azerbajzsán muzulmán, és ott lakik a baltás gyilkos. Örményország és Azerbajdzsán lövi egymást épp Hegyi-Karabah miatt, kies hazánk pedig a konfliktusban Azerbajdzsán mellett áll. 1921-ben Sztálin, mint nemzetiségi népbiztos nyomására csatolták az örmény Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz, Magyarország tehát a sztálini hagyományt követve babusgatja a muzulmánokat. Mindemellett kiderült, hogy az azeri diktatúra, amikor Orbán visszaadta nekik a hős baltást, pár millió dollárt utalt egy budapesti bankszámlára.

Ilyen tudás birtokában az ember kinéz az őszi esőbe, és vagy elsírja magát, vagy erőt véve a depresszión azt mondja, a kurva anyjukat ezeknek. Bár ez alpári, de hűen fejezi ki az ember viszonyát ezekhez, akik megeszik az életét. És még az is eszébe jut, milyen szép is lesz majd az, ha mindezek után, amikor szarrá lövik ezt a Hegyi-Karabahot, elmegyünk majd templomot építeni nekik, ahogyan ez szokásában van a keresztényféltő rezsimnek. Hogy jól értsük, a muzulmán azeri dollármilliókat zsebre teszi valamelyik baltás-cinkos, aztán esetleg az adófizetők pénzén meg őrzi a csalfa hitet, hogy még egyszer is a kurva anyjukat ezeknek.

Máma ilyen nap van, vagy másképpen, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, illetve összefoglalva: ilyen a kereszténység minálunk. Teli vagyunk a keresztény kultúrával szügyig, olyannyira, hogy igazságügyi miniszterünk a sorosista Európai Unió képébe vágta, míg ott náluk, a hanyatló nyugaton nincsen pluralizmus a médiában, itt annyira van, hogy megjelenhetnek benne konzervatív és kereszténydemokrata nézetek is, aminek mi módfelett örvendezünk, hiába vagyunk hitetlenek vagy épp más vallásúak a szívünkben. Ennek a sokszínű médiapluralizmusnak köszönhetjük azt is, hogyan kell katolikus módon kezet mosni. Ez is megjelent a sajtóban minálunk.

Hogy félre ne értsük egészen, ez nem valami rituális kézmosás, mint amilyen számos létezik más hitekben és a kereszténységben is, hanem pusztán higiéniai, olyan, amikor az ember lemossa a vírusokat vagy a vért egy-egy baltás gyilkosság után. Ábrán mutatódik be a katolikus kézmosás a plurális magyar médiában, amiben szakralitás annyi van, mint tavaly ádventkor a szent szánkókban, amelyeket a sorosista tüntetők megszentségtelenítettek, a médiapluralista kereszténydemokraták pedig óbégattak, hogy ezeknek semmi sem szent, még a szánkók sem, amelyeket a kis Jézus születésnapjára faragtak az angyalok. Ilyesmi dumákkal könnyen bávataggá tehetők a népek.

Minálunk a tízparancsolat is gyógyít, illetve a vakcina sem, ez a mi országunk egy teljesen más valóságban leledzik. Például Gulyás miniszter is kijelentheti, hogy Vera Jourova persona non grata kormányunk szemében, míg ellenben az otthon épp elítélt Gruevszkit meg dédelgetik. Szeretik ők a bűnözőket, ha hasznot hajtanak, ezért még a keresztény kultúrát is megtagadják, mint az a mostani örmény-azeri sztoriból is kitűnik. És az ilyesmi farizeusságot látva mondja az ember, hogy a kurva anyjukat, de ezt nem eltorzult arccal, üvöltve már, hanem higgadt nyugodtsággal, épp mint a bíró az ítéletet, hogy tíz év. Netalán életfogytig vagy kötél általi.

Akárha Nürnberg. Az ilyen katolikus kézmosásokkal iszonytató pusztítást lehet végezni a tudatlan lelkekben, amilyenekkel tömve van az ország. Amikor pedig mindezek után a butaság bátorságával hangoztatják, hogy a hitüket tisztelni kell, akkor az ember kimondja a máglyára vivő szavakat, hogy ezt ugyan nem. Nehéz dolog az értelmet letérdeltetni az ostobaság elé, pedig a NER ezen van már évtizede és egyre hangosabban. Mindezt pedig anyagi hasznokért. Nem hívő és hitetlen, hanem bűnös és bűntelen, sötétség és világosság szemben állása zajlik épp, az új középkorban előtte vagyunk egy új reformációnak, mert eláradt a gonoszság.

A kezemre játszik az élet. Reggel hatkor bekopogott a szomszéd Józsi kétszáz forintért, ami nagy bizonyossággal fröccsre kellett neki. Miközben malacszemekkel tartotta a markát, elmesélte, már hajnali ötkor fürdött, mert ugyanis a szeretetszolgálathoz, ahol olcsó ebédért hetven éves létére segédmunkát végeztetnek vele, máma ellátogat a püspök úr. Gyönyörű – számoltam a kezébe az aprót – milyen szép is lesz, amikor az én Józsim gyomrában a fröccsel, katolikusan kimosakodva és lelkében a mérhetetlen sötétséggel gazsulál a püspök úrnak, ami kies hazánk keresztény kultúrájának veleje. Illetve ennyi az egész csupán. Hülye színjáték. Meneküljetek tőle.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum