Bad trip

Jól behatárolhatóan az volt a pillanat, amikor megkezdtem az utazást, amikor megjelent a monitoron a kedves vezető képe, amelyen egy John Deere traktoron ücsörög a stadionja tövében, alatta a felirat: „Délutáni fusi. Nálunk a Puskás Akadémián mindenkinek mindenhez kell értenie.” – Mindehhez tegyük hozzá, hogy épp Roisín Murphy kisasszony Pure Pleasure Seeker című zeneszáma ordított a szaxofonjaival, amelyek ilyen gőzgép-hangot adtak ki, a fejem pedig Vidnyánszkyval volt tele, aki épp telesírja a világot, miszerint a gonosz libernyákok bántják őtet.

Egy megvilágosodáshoz méltatlan volt a szituáció, de kivételes helyzetnek és tökéletes pillanatnak bízvást volt nevezhető Sartre Annyja nyomán, aki rend szerint akkor jelenik meg Roquentin úr tudatában, amikor ő meg a Some of thesedays nevű ragtime-ot hallgatja. S miközben elönti őt a hányáshoz közeli undor, azt határozza el, hogy létezése bizonyítására regényt kell írnia. A regények első szavai, félmondatai jelentősek, az enyimé az édesfaszom, így, felrúgva az akadémiai utasításokat, mert ez összegezte azt a létbéli állapotot, amibe a traktorista kép lökött.

És amelyet az internet elámult népe is használt, látva a kedves vezetőt a traktoron traktoristáskodni, amely rádöbbenés feloldozást ad azon vádakra, miszerint nem komilfó Orbánt a Rákositól csent képpel ábrázolni, amelyen szerelmesen bújik egy búzakalászhoz. Kiderült, dehogynem, önmaga tapodja efelé az utat, kommunikációjában, megjelenéseiben már echte személyi kultuszos a drága. Mert magunk közt szólván tényleg ki az édesfaszomat érdekli az ő koviubija, a karácsonyfás kukucskálása, a kolbászai, a demizsonja a vejével, meg most a traktor, hacsak a bávatag rajongókat nem.

Nekik viszont épp megfelel. De mondom, utaztam, ez egy trip volt már onnantól, s legott ’79-ben voltam Sopronban, ahol a Lokomotív Hotel diszkójában Csiszár Jenő, a dj ekképp üdvözölte a betóduló osztrákokat: „Üdvözöljük a burgenlandi traktoroslegényeket” – így parasztozta le őket, nyomatta nekik a bóvli zenét, míg viszont nála, a Csengery utcai kanszobában rend szerint Blue not live-ot, Chick Coreát, vagy, ha vadulni akartunk, Jaggert hallgatunk egy kis jointtal. ’79-ben a kedves vezető még KISZ titkár volt és futballista karrierről ábrándozott, a fajtáját leparasztozó Csiszár pedig ma a nagykövete.

Fölfejlik azért az idő, ha az ember nekilát utazni, viszont, ha magához rántja őt a sors, akkor azt látja, hogy a kedves vezető hófehér ingben, farmerban lógó hassal ül a John Deere kormányánál a stadion tövében a térköveken, amitől teljesen valószerűtlen lesz az egész. Ha viszont komolyan gondolja ezt az imázst, akkor valami arra hivatott állampolgár föl is jelenthetné, mivelhogy a járműhasználat e módja jogtalan. A kedves vezetőnek ugyanis nagy valószínűséggel nincsen C+E típusú jogosítványa, ebből fakadóan jobb volna, ha maradna a szimpla gumicsizmánál.

Bántom én őtet mostan? Perszehogy, mert meg merek szólalni, szemben Vidnyánszky embereivel: „Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a Színművészetin minden diák és tanár egyetért azzal, ami most a Vas utcában zajlik? Miért nem szólalnak meg? Miért nem merik felvállalni a véleményüket? Ezek az igazán aggasztó kérdések.” – Ilyeneket mondott a magyar színjátszás koronázatlan ura, ami az utazás újabb bugyrait nyitotta meg így a traktorista kép mellé rakva. Sőt és viszont, a színművészet Döbrögije eldicsekedett azzal, mekkora rohadt nagy támogatottsága van.

Nevet egyet sem említett a támogatók közül, s így a John Deere-el együtt kibomlott a kipcsak tudat. Tíz éve vagyunk hatalomban, mindent elfoglaltunk, felforgattunk, elloptunk, viszont még mindig mi vagyunk a gyámoltalanok, akiket el akarnak nyomni. Sőt, vannak támogatóim, de nem mondom meg kik, meg tudom gyógyítani a Covid-ot, de nem mondom meg hogyan, ülünk a traktoron, amit csak az érthet meg igazán a szívével, akinek, illetve az unokájának magyarul fáj Trianon. Hát hol a jó édes anyám valagában vagyunk most már? Édesfaszom. Illetve medveanyám.

Ez itt Neria, ahol a kedves vezető fehér ingben mindenhez értve a traktoron fusizik. A fusi egyébként jelentése szerint engedély nélküli, adózatlan munkavégzés, amelyet általában a főmunkahelyről ellopott anyagokkal, és gyakran a vállalat eszközeivel, szerszámaival végeznek. Aki pedig mindenhez ért, az általában semmihez sem, és a mesealakok közül Mekk Eleket juttatja az eszünkbe, minden kontárok kontárját. Mondom, hogy egy nagy trip ez, de így utólag visszanézve nem is én vagyok az alanya, hanem az ország. És rossz álomnak is nevezhető az egész.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum